Sziasztok :)
Ez most egy kicsit rövidebb rész lett, de így is nagyon eseménydús... Remélem, tetszeni fog :)
Mialatt írtam, én ezt az egy számot halgattam, szerintem a hangulata nagyon illik ehhez a részhez, ha gondoljátok, hallgassátok az olvasása alatt :)
Jó olvasást! <3
xoxo
Zs
- Várok. - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Nem tudom, hogy ez miért zaklatott fel így, de biztosíthatlak, hogy Leo csak egy jó barát. Kérlek ne haragudj emiatt! - kezdtem. Éreztem, hogy elvörösödöm és egyre inkább össze-vissza beszélek. - Persze nem tudom, hogy miért én kérek bocsánatot. Elvégre előtűntél a semmiből. Ott voltál, mikor összetörtem, legalábbis azt hittem, hogy az összetörés. Vigasztaltál és a gyengeségemet kihasználva megcsókoltál, majd eltűntél. Ma reggel el akartál ütni, aztán idejöttél az osztályba, hogy egész nap tudomást se vegyél rólam, de mikor egy barát ájultan összekapar, akkor szinte nekiugrasz a torkának. És erre én kérjek bocsánatot!
- Nem értesz te semmit. - szűrte a fogai között.
- Nem. Tudod mit? Tényleg nem. - Tártam szét a kezem - Úgyhogy megmagyarázhatnád!
- Csak maradj távol tőlem, oké?
- Nem! Gőzöm sincs, miért kéne. Csak magyarázd meg, hogy mi ez! - fúrtam tekintetem az övébe készen arra, hogy használjam a képességem.
- Engem nem tudsz manipulálni. - mondta nyugodt hangon - Épp ezért maradj tőlem távol.
Sarkon fordult és elment.
Ott álltam megsemmisülve, az agyam pedig vadul kattogott. Tud a képességemről. Pedig én is csak ma tudtam meg. Nem, ez nem lehet. Különleges képesség nélkül is lehet manipulálni másokat, biztosan erre gondolt. De mi köze ennek a távolságtartáshoz?
- Minden rendben? - ért mellém Leo és átkarolta a derekam.
- Nem! Semmi sincs rendben! Elment és még én vagyok a hülye! - ugrottam egyet, így szembe kerültem vele és az öleléséből is sikerült kirántani magam.
- Nyugi! Amíg itt vagyok, nem történhet bajod. - mosolyodott el halványan és rájöttem, hogy mi a gond mindennel. Mintha tíz évet öregedtem volna, mióta megtudtam, hogy baikla vagyok. Eltűnt az a fesztelen légkör közülem és Chris közül, egy túl helyes srác kísérgetett lépten-nyomon, aki tegnap még idióta módjára ugrált rám. Valami történt, amiről nem tudok.
- Köszönöm. - mosolyogtam végül vissza rá képmutatóan. Kiléptünk a kapun és mindenki hazafelé vette az irányt.
Este már tudtam, hogy nem kell lefeküdnöm aludni. Inkább csak átöltöztem és vártam a csapatot. Amint fél tizenkettőt ütött az óra, megjelentek az ablakom alatt. Gyorsan kimásztam és tíz perc múlva már tizenegyen baktattunk az erdei ösvényen. Nem sikerült megnéznem, hogy ki az új, hiszen a régieket is alig ismertem. De nem Chris volt. Én hittem benne, hogy baikla, és később még csatlakozik hozzánk. Hinni akartam benne.
A csevegés korántsem volt olyan oldott, mint az első alkalommal, mikor megtettem ezt az utat. Tudtam, hogy történt valami, tudtam, hogy el fogják mondani. Azt is éreztem, hogy ma fogják. Nem tudtam, hogy ennek pontosan örülök-e. Jó lesz tudni, amit már annyian tudnak, de talán jobb volt eddig, hogy felszabadultan nevethettem. Éreztem, hogy a burukok akcióba lendülnek. De hinni akartam, hogy ezúttal még nem a mi területünkön. És nem tévedtem.
- Sajnos van valami nagyon fontos megbeszélnivalónk. - kezdte Hannah az új tag üdvözlése után. - Már nincs túl sok idő addig, míg a támadások ideérnek. Már a legtöbb közeli nagyvárost megtámadták. Nyugat felé haladnak, ilyen iramban egy hét alatt itt lesznek. Szerencsére ez egy kisebb város, így valószínűtlen, hogy az elsők közé vennék. Lesz ez két hét is így, de jobb, ha hamarabb felkészülünk, gyakran változtatnak logikát.
- Eddig is voltak támadások? - kérdezte az új lány elképedve.
- Igen. De eddig nem volt komoly veszély. - Az utolsó két szónál úgy éreztem, mintha tőrt forgatnának a hasamban. Komoly veszély. Még nem tudok semmit. Csak a képességemet fedeztem fel, a harcokról még semmit sem tudok. A csapatnak nincs még meg két tagja. A pánik lassan, de biztosan szivárgott az agyamba és éreztem, hogy négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre átjárja azt. - Ma kicsit tovább fog tartani így a megbeszélés, de Sarah képességét használva ez biztosan nem lesz gond. - folytatta Hannah. Sarah szolidan elmosolyodott, felállt és a kör közepére sétált. Két kezét maga mellé emelte, apró ujjait ökölbe szorította és lehunyt szemmel koncentrált. Egy szappanbuborék szerű búra szállt a teremre. Láthatatlan volt, csak érezni lehetett, hogy ránk telepszik. Az új lány (mint később megtudtam, Annie) szájtátva figyelte a jelenetet. Hannah mosolyogva magyarázta el neki, hogy ez Sarah különleges képessége. Egy búra, amit ha leenged, körülötte nem telik az idő. Mi ugyanúgy tudunk beszélgetni, mozogni alatta, de kívül minden megmerevedik és mozdulatlanul várja, hogy feloszoljon a buborék. Ha kilépsz az ajtón, kilépsz a búrából is. Sorjában elkezdte mondani a különleges képességeket Hannah, végighaladt mindenkin. Mikor hozzám ért, rám mosolygott.
- Ő Claire, tegnap csatlakozott hozzánk. A különleges képessége csak ma derült ki. Manipulálni tudja a körülötte állókat. Szóval vigyázz vele...-nevetett Hannah. Együtt nevettem vele. Ez új volt és viccesnek találtam. Világ életemben törékeny, sebezhető, érzékeny lány voltam, most meg hirtelen már vigyázni kell velem...
"Gyönyörű a nevetésed." - Hasított a gondolataimba egy kellemes, férfias hang. Ijedten felkaptam a fejem és keresni kezdtem a hang tulajdonosát. Mert nem hangosan szólalt meg. A tekintetem Emilyn állapodott meg, aki észrevette ijedtségem és épp a gondolataimban kutatott. Kipróbáltam, hogy pontosan erre az eseményre terelem a képességét, hogy mást ne lásson, ami esetleg nem rá tartozik, de ezt az egyet nagyon tisztán lássa. Azt hiszem, sikerült, mert mikor felemelte a fejét, kicsit csalódott mosollyal nézett a szemembe. Aztán végig a termen, és tekintete megállapodott egy fiún, aki egyenesen engem nézett. Azt hiszem, elég riadtan nézhettem, mert a fiú elmosolyodott, és a mély hangja újra megszólalt a fejemben: "Ijedten is nagyon aranyos vagy. Sajnálom, nem akartam rádijeszteni. Nekem ez a képességem. Gondolatátvitel. De a tieidet nem hallom, nyugi. A turkálás mások reszortja." - Nézett Emily felé, aki dühös arccal felpattant és kiviharzott a helyiségből.
- És íme: a mi kis néma háborúink. - hallottam Hannah vidám hangját. - Emily képessége a gondolatolvasás, Harryé pedig a gondolatátvitel. Úgy tudnak hatalmas vitákat folytatni, hogy nekünk fogalmunk sincs, mi folyik itt.
Harry jót nevetett a magyarázaton és felém nézett. "Nem keresed meg a barátnődet? Most épp azt várja, hogy valaki utánamenjen..."
Na, ez a srác vagy gondolatolvasó vagy nagyon ismerheti Emilyt. Vagy csak okosnak érzi magát. - Gondoltam. Megforgattam a szemem és Em után eredtem. A kis ház hátsó tornácán állt, a korlátnak dőlve és némán bámult bele az éjszakába.
- Em.. - érintettem meg a vállát, mire megpördült a tengelye körül és mélyen a szemembe nézett. A szemei égtek a visszafojtott dühtől.
- Tudom, hogy ő küldött, de felesleges volt idejönnöd. Menj csak vissza hozzá és enyelegjetek tovább némán. Sok sikert és jó szórakozást. Mi, többiek akkor majd megvitatjuk itt a világ sorsát, nektek úgyis fontosabb dolgotok van!
- Em, fejezd ezt be! - rivalltam rá. - Azt sem tudom, ki ez! Én ugyan nem akarok vele "enyelegni", oké? Arról nem én tehetek, hogy benyomta az idióta gondolatait a fejembe! - mondtam bosszúsan, szinte kiabálva.
- Na mondok én neked valamit. - mondta hirtelen jött, vészjósló nyugodtsággal. - Ő nem lehet a tiéd, nem lehet semmi közted és Harry között, megértetted? Én nem lehetek Dave-vel, ő nem baikla. De Harry az. Régen együtt voltunk, és ami olyan jó volt, mint a kapcsolatunk, azt újra át tudnánk élni, ha nem piszkítanál bele. Ott van neked Leo. De neked ő nem elég jó. Oké, én nagyon sajnálom őt, mert őszintén megszeretett téged, de nem kényszeríthetlek arra, hogy valakit szeress. De arra igen, hogy valakit hagyj békén! Harryt hagyd békén! - Vágta a fejemhez, majd tudomást sem véve rólam, elsétált a sűrű felé. Nem tudom, mi volt erősebb bennem. Az, hogy megvédjem a becsületem, vagy hogy megvédjem Emilyt. Talán mindkettő együtt volt olyan hatással rám, hogy leküzdöttem félelmemet a sötét erdővel szemben és utána eredtem. Bár a mozgása sétálásnak látszott, nekem futnom kellett, hogy utolérjem.
- Em, én sem Harryt nem szeretem, sem Leot. Nem tudom, honnan szedtél össze ennyi mindent, nem is teljesen értem azt, amit mondtál. Én Christ szeretem, és tudom, hogy ez valamilyen szinten nevetséges, hiszen alig ismerem, de érzem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint őt. Em, ha létezik az igazi, akkor én megtaláltam. És még arra is megvan az esély, hogy baikla! Annyira tökéletes lenne úgy minden! Neked pedig ott van Dave. Szeretitek egymást, akkor legyetek együtt. Nézd, még nem a házasságra kell készülni! 16-17 évesek vagyunk, engedtessék meg nekünk, hogy mást is szeressünk, mint a jövőbeli férjümket! Ráadásul nem is kötelező baiklával házasodni, maximum nem baiklák lesznek a gyerekeid és nem kell majd különféle harcokba mászkálniuk, ha a burukok erre tévednek! - hadartam, mikor végre utolértem és a karját elkapva magammal szembe tudtam fordítani. Láttam Emilyn, hogy először válaszolni akar, mert már nyitotta a száját, de lemerevedett. Óráknak tűnő pillanatok múlva újra megmozdult. Megragadta a karom és maga után húzva elkezdett visszafelé, a kis házikóhoz sprintelni. A nagy sietségben viszont azt hiszem, eltévedtünk, mert az erdő egyre sötétebb lett és egyre idegenebbnek tűnt. Egy biztonságosnak tűnő bokor mögött Emily hangosan lihegve lerogyott a földre engem is lerántva ezzel. Mikor felismerte a helyzetet, gyorsan elengedte a kezem és az arcát a tenyerébe temette. Mikor újra felnézett rám, a tekintete már jóval tisztábbnak tűnt. Rekedtes hangon csak két szót nyögött ki alig hallhatóan, de az erdő hirtelen jött csendjében én még ezt is kiáltásnak éreztem.
- Itt vannak.
2014. szeptember 8., hétfő
2014. augusztus 24., vasárnap
7. fejezet
Mivel elkészültem vele, itt a következő rész :) remélem tetszeni fog ;)
A komikat még mindig várom, visszajelzés nélkül nem sok értelme van írnom... A feliratkozást pedig már csak nagyon félve említem meg, de talán az nem annyi idő, mint a komment...
Jó olvasást!♥
Xoxo
Zs
A zaklatottság, amit a mélykék szempárban találtam, ismerős volt. Már nézett így rám tulajdonosuk. De akkor mégis más volt. Akkor magára haragudott, ezt láttam rajta. Most viszont rám. Nem értettem. Mit vétettem ellene? Most ő akart megölni és aznap a stúdióban is ő csókolt meg. Apa félreállt a kocsival és átnézte, hogy nem sérült-e meg. Én is kiszálltam és leültem az árokpartra. A zsálya és margaréta illata összekeveredve, egy nagy émelyítő felhőként telepedett körém. Máskor ez az illatkavalkád megnyugtatólag hatott volna rám, de most csak megfájdult tőle a fejem. Nem hittem el a történteket. Tegnap biztosra vettem, hogy szeret. Annyi érzelem és gyengédség volt abban a csókban, hogy ez nem lehet másképp. Most viszont meg akart ölni. Éreztem a tompa fájdalmat a mellkasomban, amit a kevésbé kreatív emberek szívfájdalomnak hívnak. De ez sokkal több volt annál. Dave volt a szívfájdalom. Az fájt, hogy neki mindig is csak barát leszek. De Chris más volt. Ahogy a karjaiba vont, úgy éreztem, hazaértem. Soha sem éreztem még úgy, mint mikor puha ajkai az enyémekre találtak. Most pedig üres voltam. Milyen jó lenne most a szívfájdalom! Ez sokkal rosszabb annál. A fejem iszonyatosan hasogatott, én pedig dühömben a virágokat kezdtem rugdalni.
- Claire! Kicsim!-fogta meg a vállam anyu.
- Miért akart nekem rosszat?! El akart csapni! - kiáltottam rá anyára.
- Kicsoda? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Én csak legyintettem és visszaszálltam a kocsiba.
A terembe beérve csak lehuppantam a helyemre, bedugtam a fülesemet és bömböltetni kezdtem a zenét. Egész reggel rockot hallgattam, ahogy most is. Mióta megtudtam, hogy tulajdonképpen angyal vagyok, van bennem egy kis tiltakozás ez ellen. Fekete farmert viseltem, szürke pulcsit és bakancsot, ezzel is tüntetve a fehér szín ellen. Nem akartam angyal lenni. Ördög sem. Meg baikla sem és buruk sem és semmilyen más, megjegyezhetetlen nevű, maláj mágikus izé sem. Ember akartam lenni.
- Aki nem tud semmiről és csak elszenvedi e történéseket anélkül, hogy befolyásolni tudná.
Tágra nyílt szemmel meredtem Emilyre, aki nevetve lehuppant mellém.
- Na, ne nézz így rám! Nekem ez a plusz képességem. Gondolatolvasás. Az emberekében amikor csak akarok, a -ahogy te mondtad - "mágikus izék"-ében csak ha megbíznak bennem. Úgyhogy köszönöm a bizalmadat - veregette meg a vállam. - Megengeded, hogy mostantól itt üljek?
- Hát... én meg, de itt az a spanyol srác ült, Ladislao.
- Ladislao olasz volt és a múlt héten átköltöztek Írországba. - nézett rám megmagyarázhatatlan tekintettel Emily. - A srác egyáltalán nem bánta, mert szerinte nem fogadtuk be rendesen.
- Basszus.-nevettem fel. - Hát akkor gyere.
- A baiklává válással kapcsolatban amúgy én is így éreztem, mint te most. De hidd el, idővel jobb lesz.- mosolyodott el.
- Minden este erdei faházakban fogok sustorogni?
- Igen - nevetett fel - de ilyenkor nem fáradsz el. Olyan pihentető, mint az alvás. Ez Hanna képességének köszönhető. Képes a közelében lévők pihentségét szabályozni.
- Hanna?
- A lány, aki beszélt neked az egészről. - rajzolt egy kört a levegőbe, majd felpattant, mert megérkezett a terembe az osztályfőnök, utána pedig lehajtott fejjel egy szőke fiú jött.
- Jó reggelt! - rikkantotta mosolyogva az ofő - Már biztosan tudjátok, hogy Ladislao sajnálatos módon már nem az iskola tanulója. - kezdett bele. Itt felhangzott néhány meglepett "nem" és "az kicsoda" , de a tanárnő egy határozott krákogással ellhallgattatott bennünket. - Viszont ez egy népszerű iskola, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hely betöltetlenül maradjon. Szerencsére hamar akadt jelentkező, aki meg is felelt az iskola követelményeinek. Ígyhát, gyerekek, bemutatom az új osztálytársatokat.-mutatott a mellette állóra, aki eddig cipője tanulmányozásával volt elfoglalva, ám most felemelte a fejét és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Villámcsapásként ért a felismerés. Erősen meg kellett kapaszkodnom a padban, hogy ne rogyjak össze. A hűvös őszi levegőt hirtelen perzselően melegnek éreztem. A szívem eszeveszett ütemet diktált, gyomromban életre keltek a valaha volt legagresszívebb pillangók és őrült táncot lejtve bosszulták meg, hogy idáig nélkülük éltem. Pilláimat szorosan lezártam, így menekülve a veszedelmes szempár elől, és vártam a végzetemet jelentő nevet, nem hiába.
- Christian Ellwood.-veregette vállon a tanárnő a mellette álló fiút - menj, keress egy helyet és ülj le.
Ez vezényszó volt a vigyázzban álló osztálynak is, hogy leülhetnek, így elhagyhattam magam végre, és lerogytam a székre. Még mindig perzselt belülről a vallató pillantása, amivel fogadott, de ennek ellenére rázott a hideg. Chris megindult a padok között, egyenesen felém. A mellettem ülő Emilyre nézett, majd rám, újra Emilyre, aztán egy gúnyos félmosoly kíséretében lehuppant Em eddigi helyére. Mellém akart ülni. Sokáig tartott, mire eljutott az agyamig. Hihetetlenül féltem tőle. Szerettem, a szó legvadabb és legmélyebb értelmében. És mégis féltem. Túl intenzívek voltak a szemei, túlságosan lángoltak. De a láng mellett volt a tekintetében most is valamiféle lágyság, ahogy rám nézett.
Észre sem vettem, hogy eszmefuttatásom közben a szememet még mindig szorosan lezárva tartom, az ujjaimmal pedig úgy szorítom a padot, hogy egészen elfehérednek. Lassan felnyitottam a szemem és rögtön Chris irányába néztem. Észleltem, hogy engem figyel, de kellett pár másodperc, míg egészen felfogtam az arcára kiülő érzelmeket. Azt vártam, hogy elégedett, öntelt arckifejezés köszön majd rám, de ehelyett csak őszinte sajnálatot láttam rajta. Mikor észrevette, hogy figyelem, megkeményítette az arcvonásait és elkapta a fejét. De volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor mélyen egymás szemébe néztünk. És tudtam, hogy végem.
Emilyre néztem, aki látszólag nem vett észre semmit, de láttam rajta, hogy a Chrissel kapcsolatos emlékeimet nézegeti vissza. A semmibe meredt, és megmagyarázhatatlan érzelmek hada suhant át az arcán. Vártam, hogy rámnéz, véleményt mond vagy csak mosolyog, de egyiket sem tette meg. Ez elég aggasztóan hatott rám.
Egész nap Christ figyeltem. Egyszerűen lehetetlen volt nem arra figyelni, hogy hibátlanul beszél franciául, mesterien focizik és mindenkinél gyorsabban oldja meg a bonyolult matekfeladványokat. Egyszerűen tökéletes volt. De emellett egész nap került és mindenkivel eszméletlen bunkó volt. Túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsem. De talán más megérti. Hihetetlen gyorsan jött az ötlet, szinte még fel sem fogtam, már rohantam Emilyhez, akit kézenfogtam és elrángattam a mosdóba.
- Claire! Clairey! - hadonászott, mikor végre megérkeztünk. - Ez meg mi a franc volt?!
- Furcsa ezt egy gondolatolvasó szájából hallani...-röhögtem fel. Emily viszont csak megcsóválta a fejét.
- Oké, úgyis beszélni akartam veled. Nem tudom, hogy mi volt ez reggel Chrissel.
- Hogy ne tudnád! Láttam, hogy turkálsz...
- Épp ez az. Olyan ideges lettél, mikor megjelent, hogy magyarázatot kellett találnom. Az emlékeidet végignéztem ezzel kapcsolatban, de az érzéseket mindig külön kell feldolgoznom. Az idegesnél tartottam, mikor nem értetted, hogy mit akar a mécseseivel... - vártam, hogy folytatja, de itt félbeszakadt a mondandója.
- És? - sürgettem a folytatást.
- Ennyi. Azóta csak falakat találok a fejedben ezzel kapcsolatban. Ez olyan, mint egy pajzs. Gőzöm sincs, hogy csinálod, de mintha manipulálnád a képességem.
- Manipuláció - suttogtam és a csempének dőlve lecsúsztam a földre. Emily értetlenül nézett rám, én pedig a tenyeremmel újra és újra homlokonvágtam magam. - Em. Megvan a plusz képességem.
Az egész szörnyen ironikus volt. Egy mosdó padlóján ücsörögtem, ahová régen másokat sustorogva, a lebukásveszélytől izgatottan kibeszélni jártunk. Most pedig arról társalgok, hogy a Föld megmentéséért vívott harcban, angyalként manipulálni tudom az embereket.
- Már kicsi koromtól kezdve elértem, amit akartam. Anyáékból mindig pozitív választ csikartam ki, ha kellett valami. Mindig is ura voltam az agyamnak, a legjobban az önuralmamat szerettem magamban. - kezdtem. - Mikor Chris belépett... Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam uralkodni magamon annyira, mint szerettem volna.
- Szereted? - nézett rám megértően Emily.
- Nem. Ez a kifejezés nem elég. Ez az érzés annyira földöntúli, mint mi.
- És amennyire Chris is az. - motyogta.
- MI?! - Néztem rá meglepetten
- Nem látok a fejébe. Tudom, hogy azt akartad kérni, hogy olvassak benne, de nem tudok.
- Tehát ő...
- Félbaikla, félburuk vagy buruk.
- Vagy baikla.
- Nem, Claire. Már aktiválódtak volna a képességei.
- Akkor félbaikla. Te is láttad az emlékeimben, hogyan vigasztalt. Ilyet egy buruk vagy félburuk nem tesz. Pláne nem egy baiklával...
- Claire, ez sajnos egyáltalán nem biztos...
- Ugyanmár! Elegem van a kishitűségedből! - ripakodtam rá és kiviharzottam a helyiségből, hatalmas durranással bevágva magam mögött az ajtót. Az igazgatónő nézett farkasszemet velem.
- Kisasszony! Legyen szíves befáradni az irodámba, elbeszélgetnék magával a nyílászárók használatáról.
- Elnézést kérek...- fúrtam tekintetemet az övébe. Próbáljuk csak ki azt a híres képességet! - Kérem, ezúttal tekintsen el a büntetéstől! Hirtelen dühömben csináltam.
Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam, hogyan kell használni a képességem, így csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Erősen koncentráltam arra az érzésre, amit kiváltottam belőle. Dühös volt és értetlen. Hirtelen az ő szemével láttam, az ő fejével gondolkodtam. Minden erőmet ennek az esetnek az emlékére koncentráltam. A dühét átalakítottam ijedtséggé, az értetlenségét meglepettséggé és igyekeztem még az ezekkel kissé ellentmondásos nyugalmat is betáplálni. Nem tudtam, hogy sikerült-e, de inkább visszaengedtem a gondolatokat, érzéseket és terveket a tulajdonosuknak, aki eddig üres tekintettel meredt rám, most pedig, mintha valaki hirtelen megnyomta volna a play gombot: megcsóválta a fejét, elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Ez volt az utolsó ilyen.
Hátat fordított és elsietett. Nem volt zavart, vagy értetlen, egyáltalán: semmi nyoma nem volt annak, hogy megérzett volna valamit abból, ami történt. Hirtelen óriási fáradtság lett úrrá rajtam, erőtlenül rogytam le a folyosó kövére. Lehunytam a szemem, de éreztem, hogy valaki felemel és elcipel valahova. Éreztem magamon a lehelletét, az izmos karjaival védelmezőn szorított magához. Ajtók nyíltak és csukódtak, végül megálltunk és egy nagyon puha kéz fogta meg az enyémet. Hirtelen mintha áramütés ért volna. A szemeim felpattantak és olyan energikusnak éreztem magam, mint egy egész napos alvás után. Még mindig megmentőm karjaiban feküdtem, mellettem pedig Hanna állt és fogta a kezem. A hirtelen jött energiát legalább már értettem. Elfordítottam a fejem, hogy lássam, ki ölel magához. Egy csodaszép, vidám szempár nézett le rám.
- Látom, szeretsz elterülni... - mosolygott rám.
- Köszi, Leo, de már jól vagyok, abbahagyhatod a fogdosásomat. - nevettem rá.
- Hmm... - hunyorgott - És ha nem akarom?
A hátunk mögül hirtelen egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Kiugrottam Leo kezéből, és Chrissel találtam szembe magam.
- Csak tudni akartam, jól vagy-e, de úgy látom, zavarok. - nézett előbb rám, majd Leora gyűlölködve, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Leo időközben hátulról átkarolta a derekam és magához húzott. Kirántottam magam az öleléséből és Chris után futottam.
- Várj! - kiáltottam, mire felém fordult, karba fonta a kezét maga előtt és gúnyos mosollyal várta a mondandómat.
A komikat még mindig várom, visszajelzés nélkül nem sok értelme van írnom... A feliratkozást pedig már csak nagyon félve említem meg, de talán az nem annyi idő, mint a komment...
Jó olvasást!♥
Xoxo
Zs
A zaklatottság, amit a mélykék szempárban találtam, ismerős volt. Már nézett így rám tulajdonosuk. De akkor mégis más volt. Akkor magára haragudott, ezt láttam rajta. Most viszont rám. Nem értettem. Mit vétettem ellene? Most ő akart megölni és aznap a stúdióban is ő csókolt meg. Apa félreállt a kocsival és átnézte, hogy nem sérült-e meg. Én is kiszálltam és leültem az árokpartra. A zsálya és margaréta illata összekeveredve, egy nagy émelyítő felhőként telepedett körém. Máskor ez az illatkavalkád megnyugtatólag hatott volna rám, de most csak megfájdult tőle a fejem. Nem hittem el a történteket. Tegnap biztosra vettem, hogy szeret. Annyi érzelem és gyengédség volt abban a csókban, hogy ez nem lehet másképp. Most viszont meg akart ölni. Éreztem a tompa fájdalmat a mellkasomban, amit a kevésbé kreatív emberek szívfájdalomnak hívnak. De ez sokkal több volt annál. Dave volt a szívfájdalom. Az fájt, hogy neki mindig is csak barát leszek. De Chris más volt. Ahogy a karjaiba vont, úgy éreztem, hazaértem. Soha sem éreztem még úgy, mint mikor puha ajkai az enyémekre találtak. Most pedig üres voltam. Milyen jó lenne most a szívfájdalom! Ez sokkal rosszabb annál. A fejem iszonyatosan hasogatott, én pedig dühömben a virágokat kezdtem rugdalni.
- Claire! Kicsim!-fogta meg a vállam anyu.
- Miért akart nekem rosszat?! El akart csapni! - kiáltottam rá anyára.
- Kicsoda? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Én csak legyintettem és visszaszálltam a kocsiba.
A terembe beérve csak lehuppantam a helyemre, bedugtam a fülesemet és bömböltetni kezdtem a zenét. Egész reggel rockot hallgattam, ahogy most is. Mióta megtudtam, hogy tulajdonképpen angyal vagyok, van bennem egy kis tiltakozás ez ellen. Fekete farmert viseltem, szürke pulcsit és bakancsot, ezzel is tüntetve a fehér szín ellen. Nem akartam angyal lenni. Ördög sem. Meg baikla sem és buruk sem és semmilyen más, megjegyezhetetlen nevű, maláj mágikus izé sem. Ember akartam lenni.
- Aki nem tud semmiről és csak elszenvedi e történéseket anélkül, hogy befolyásolni tudná.
Tágra nyílt szemmel meredtem Emilyre, aki nevetve lehuppant mellém.
- Na, ne nézz így rám! Nekem ez a plusz képességem. Gondolatolvasás. Az emberekében amikor csak akarok, a -ahogy te mondtad - "mágikus izék"-ében csak ha megbíznak bennem. Úgyhogy köszönöm a bizalmadat - veregette meg a vállam. - Megengeded, hogy mostantól itt üljek?
- Hát... én meg, de itt az a spanyol srác ült, Ladislao.
- Ladislao olasz volt és a múlt héten átköltöztek Írországba. - nézett rám megmagyarázhatatlan tekintettel Emily. - A srác egyáltalán nem bánta, mert szerinte nem fogadtuk be rendesen.
- Basszus.-nevettem fel. - Hát akkor gyere.
- A baiklává válással kapcsolatban amúgy én is így éreztem, mint te most. De hidd el, idővel jobb lesz.- mosolyodott el.
- Minden este erdei faházakban fogok sustorogni?
- Igen - nevetett fel - de ilyenkor nem fáradsz el. Olyan pihentető, mint az alvás. Ez Hanna képességének köszönhető. Képes a közelében lévők pihentségét szabályozni.
- Hanna?
- A lány, aki beszélt neked az egészről. - rajzolt egy kört a levegőbe, majd felpattant, mert megérkezett a terembe az osztályfőnök, utána pedig lehajtott fejjel egy szőke fiú jött.
- Jó reggelt! - rikkantotta mosolyogva az ofő - Már biztosan tudjátok, hogy Ladislao sajnálatos módon már nem az iskola tanulója. - kezdett bele. Itt felhangzott néhány meglepett "nem" és "az kicsoda" , de a tanárnő egy határozott krákogással ellhallgattatott bennünket. - Viszont ez egy népszerű iskola, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hely betöltetlenül maradjon. Szerencsére hamar akadt jelentkező, aki meg is felelt az iskola követelményeinek. Ígyhát, gyerekek, bemutatom az új osztálytársatokat.-mutatott a mellette állóra, aki eddig cipője tanulmányozásával volt elfoglalva, ám most felemelte a fejét és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Villámcsapásként ért a felismerés. Erősen meg kellett kapaszkodnom a padban, hogy ne rogyjak össze. A hűvös őszi levegőt hirtelen perzselően melegnek éreztem. A szívem eszeveszett ütemet diktált, gyomromban életre keltek a valaha volt legagresszívebb pillangók és őrült táncot lejtve bosszulták meg, hogy idáig nélkülük éltem. Pilláimat szorosan lezártam, így menekülve a veszedelmes szempár elől, és vártam a végzetemet jelentő nevet, nem hiába.
- Christian Ellwood.-veregette vállon a tanárnő a mellette álló fiút - menj, keress egy helyet és ülj le.
Ez vezényszó volt a vigyázzban álló osztálynak is, hogy leülhetnek, így elhagyhattam magam végre, és lerogytam a székre. Még mindig perzselt belülről a vallató pillantása, amivel fogadott, de ennek ellenére rázott a hideg. Chris megindult a padok között, egyenesen felém. A mellettem ülő Emilyre nézett, majd rám, újra Emilyre, aztán egy gúnyos félmosoly kíséretében lehuppant Em eddigi helyére. Mellém akart ülni. Sokáig tartott, mire eljutott az agyamig. Hihetetlenül féltem tőle. Szerettem, a szó legvadabb és legmélyebb értelmében. És mégis féltem. Túl intenzívek voltak a szemei, túlságosan lángoltak. De a láng mellett volt a tekintetében most is valamiféle lágyság, ahogy rám nézett.
Észre sem vettem, hogy eszmefuttatásom közben a szememet még mindig szorosan lezárva tartom, az ujjaimmal pedig úgy szorítom a padot, hogy egészen elfehérednek. Lassan felnyitottam a szemem és rögtön Chris irányába néztem. Észleltem, hogy engem figyel, de kellett pár másodperc, míg egészen felfogtam az arcára kiülő érzelmeket. Azt vártam, hogy elégedett, öntelt arckifejezés köszön majd rám, de ehelyett csak őszinte sajnálatot láttam rajta. Mikor észrevette, hogy figyelem, megkeményítette az arcvonásait és elkapta a fejét. De volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor mélyen egymás szemébe néztünk. És tudtam, hogy végem.
Emilyre néztem, aki látszólag nem vett észre semmit, de láttam rajta, hogy a Chrissel kapcsolatos emlékeimet nézegeti vissza. A semmibe meredt, és megmagyarázhatatlan érzelmek hada suhant át az arcán. Vártam, hogy rámnéz, véleményt mond vagy csak mosolyog, de egyiket sem tette meg. Ez elég aggasztóan hatott rám.
Egész nap Christ figyeltem. Egyszerűen lehetetlen volt nem arra figyelni, hogy hibátlanul beszél franciául, mesterien focizik és mindenkinél gyorsabban oldja meg a bonyolult matekfeladványokat. Egyszerűen tökéletes volt. De emellett egész nap került és mindenkivel eszméletlen bunkó volt. Túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsem. De talán más megérti. Hihetetlen gyorsan jött az ötlet, szinte még fel sem fogtam, már rohantam Emilyhez, akit kézenfogtam és elrángattam a mosdóba.
- Claire! Clairey! - hadonászott, mikor végre megérkeztünk. - Ez meg mi a franc volt?!
- Furcsa ezt egy gondolatolvasó szájából hallani...-röhögtem fel. Emily viszont csak megcsóválta a fejét.
- Oké, úgyis beszélni akartam veled. Nem tudom, hogy mi volt ez reggel Chrissel.
- Hogy ne tudnád! Láttam, hogy turkálsz...
- Épp ez az. Olyan ideges lettél, mikor megjelent, hogy magyarázatot kellett találnom. Az emlékeidet végignéztem ezzel kapcsolatban, de az érzéseket mindig külön kell feldolgoznom. Az idegesnél tartottam, mikor nem értetted, hogy mit akar a mécseseivel... - vártam, hogy folytatja, de itt félbeszakadt a mondandója.
- És? - sürgettem a folytatást.
- Ennyi. Azóta csak falakat találok a fejedben ezzel kapcsolatban. Ez olyan, mint egy pajzs. Gőzöm sincs, hogy csinálod, de mintha manipulálnád a képességem.
- Manipuláció - suttogtam és a csempének dőlve lecsúsztam a földre. Emily értetlenül nézett rám, én pedig a tenyeremmel újra és újra homlokonvágtam magam. - Em. Megvan a plusz képességem.
Az egész szörnyen ironikus volt. Egy mosdó padlóján ücsörögtem, ahová régen másokat sustorogva, a lebukásveszélytől izgatottan kibeszélni jártunk. Most pedig arról társalgok, hogy a Föld megmentéséért vívott harcban, angyalként manipulálni tudom az embereket.
- Már kicsi koromtól kezdve elértem, amit akartam. Anyáékból mindig pozitív választ csikartam ki, ha kellett valami. Mindig is ura voltam az agyamnak, a legjobban az önuralmamat szerettem magamban. - kezdtem. - Mikor Chris belépett... Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam uralkodni magamon annyira, mint szerettem volna.
- Szereted? - nézett rám megértően Emily.
- Nem. Ez a kifejezés nem elég. Ez az érzés annyira földöntúli, mint mi.
- És amennyire Chris is az. - motyogta.
- MI?! - Néztem rá meglepetten
- Nem látok a fejébe. Tudom, hogy azt akartad kérni, hogy olvassak benne, de nem tudok.
- Tehát ő...
- Félbaikla, félburuk vagy buruk.
- Vagy baikla.
- Nem, Claire. Már aktiválódtak volna a képességei.
- Akkor félbaikla. Te is láttad az emlékeimben, hogyan vigasztalt. Ilyet egy buruk vagy félburuk nem tesz. Pláne nem egy baiklával...
- Claire, ez sajnos egyáltalán nem biztos...
- Ugyanmár! Elegem van a kishitűségedből! - ripakodtam rá és kiviharzottam a helyiségből, hatalmas durranással bevágva magam mögött az ajtót. Az igazgatónő nézett farkasszemet velem.
- Kisasszony! Legyen szíves befáradni az irodámba, elbeszélgetnék magával a nyílászárók használatáról.
- Elnézést kérek...- fúrtam tekintetemet az övébe. Próbáljuk csak ki azt a híres képességet! - Kérem, ezúttal tekintsen el a büntetéstől! Hirtelen dühömben csináltam.
Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam, hogyan kell használni a képességem, így csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Erősen koncentráltam arra az érzésre, amit kiváltottam belőle. Dühös volt és értetlen. Hirtelen az ő szemével láttam, az ő fejével gondolkodtam. Minden erőmet ennek az esetnek az emlékére koncentráltam. A dühét átalakítottam ijedtséggé, az értetlenségét meglepettséggé és igyekeztem még az ezekkel kissé ellentmondásos nyugalmat is betáplálni. Nem tudtam, hogy sikerült-e, de inkább visszaengedtem a gondolatokat, érzéseket és terveket a tulajdonosuknak, aki eddig üres tekintettel meredt rám, most pedig, mintha valaki hirtelen megnyomta volna a play gombot: megcsóválta a fejét, elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Ez volt az utolsó ilyen.
Hátat fordított és elsietett. Nem volt zavart, vagy értetlen, egyáltalán: semmi nyoma nem volt annak, hogy megérzett volna valamit abból, ami történt. Hirtelen óriási fáradtság lett úrrá rajtam, erőtlenül rogytam le a folyosó kövére. Lehunytam a szemem, de éreztem, hogy valaki felemel és elcipel valahova. Éreztem magamon a lehelletét, az izmos karjaival védelmezőn szorított magához. Ajtók nyíltak és csukódtak, végül megálltunk és egy nagyon puha kéz fogta meg az enyémet. Hirtelen mintha áramütés ért volna. A szemeim felpattantak és olyan energikusnak éreztem magam, mint egy egész napos alvás után. Még mindig megmentőm karjaiban feküdtem, mellettem pedig Hanna állt és fogta a kezem. A hirtelen jött energiát legalább már értettem. Elfordítottam a fejem, hogy lássam, ki ölel magához. Egy csodaszép, vidám szempár nézett le rám.
- Látom, szeretsz elterülni... - mosolygott rám.
- Köszi, Leo, de már jól vagyok, abbahagyhatod a fogdosásomat. - nevettem rá.
- Hmm... - hunyorgott - És ha nem akarom?
A hátunk mögül hirtelen egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Kiugrottam Leo kezéből, és Chrissel találtam szembe magam.
- Csak tudni akartam, jól vagy-e, de úgy látom, zavarok. - nézett előbb rám, majd Leora gyűlölködve, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Leo időközben hátulról átkarolta a derekam és magához húzott. Kirántottam magam az öleléséből és Chris után futottam.
- Várj! - kiáltottam, mire felém fordult, karba fonta a kezét maga előtt és gúnyos mosollyal várta a mondandómat.
2014. augusztus 22., péntek
6. fejezet
Jaj nagyon szégyellem magam, de csak most tudok írni... :( inkább nem ígérgetek részekkel kapcsolatban, mindig hozom majd, mikor tudom. A nyaralásomat nem én terveztem, állandóan változott, ezért nem tudtam írni... :( De most már igyekszem!
Kicsit lelomboz, hogy nem kapok semmi visszajelzést...:/ Kérlek, ha elolvastátok, hagyjatok pár sort magatok után, sokat jelentene! A kritikát is szívesen fogadom és megpróbálok aszerint változtatni. De nem is húzom tovább, jó olvasást! (:
xoxo
Zs
(A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.)
- Ez az iskola, nem?-kérdeztem Emilyt.
- Igen.
- A burukok megérzik, ha a környezetükben sok baikla van? - fordultam a szőke lányhoz.
- Van, hogy igen. De általában tudják, nem megérzés alapján működik.
- Akkor tudok egy burukot. - suttogtam. Sokkolt a felfedezésem. - David Harrison.
Még én is alig hallottam a saját hangom. Emily felkuncogott mellettem.
- Dave félbaikla. - mosolygott rám.- Azért te tudsz meg előbb mindent, mert neki csak akkor kell már tudnia, mikor tényleges veszély lesz.
- Tehát még nincs komoly veszély? - néztem körbe.
- Még nincs. De csak idő kérdése. És a csapatnak még hiányzik három tagja.
- Tizenhárom? Hogyhogy csak ennyi?
- Mindig ennyi egy városban. Nem minden baikla-párnak születik baikla gyereke. Sokszor egyáltalán nem öröklődik. 16 éves korban dől el, hogy aktiválódhatnak-e valaha a képességek. Ha a plusz képesség nem látszik olyan hasznosnak és van elég baikla a területen, akkor nem aktiválódnak. Viszont ha már megvan a tizenhárom baikla, de egy újoncnak hasznosabb plusz képessége van, akkor valakit "kidúr" a csapatból.
- Ugye én nem dúrtam ki senkit? - Néztem körbe aggódva.
- Nem. - nevetett egy fiú mellettem. - Amúgy Leo vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva.
- Claire - ráztam meg a kezét. Ijesztően szépe szeme volt.
A megbeszélés végén elköszöntünk egymástól és kifelé indultunk. Már nem olyan rendezetten haladtunk, mint idefelé, mindenki feloldódott és fáradtabb is volt. Ez érthető, mivel már elmúlt fél kettő... Mivel nem ismertem senkit, én egyedül bandukoltam, míg a többiek főleg kettesével-hármasával. Elég félelmetes volt az erdő így. A Hold már lebukott, így teljesen sötét volt. Egy kanyargósabb útszakaszra értünk, így már sem az előttem, sem az utánam lévőket nem láttam. Időnként megrezzentek mellettünk az ágak, ahogy felriasztottunk egy-egy állatot. Már nem volt bennem az a fajta otthonosság-érzet sem, mint idefelé. Mit szépítsük, egyre jobban féltem. Egy éles jobbkanyar következett, ahogy kanyarodtam, hátrapillantottam, hogy látom - e a mögöttünk jövőket.
- Bu! - ugrott rám egy fa mögül valaki. Felsikítottam és a hirtelen jött teher miatt elterültem a vöröses avaron. Egy gyönyörű szempár nézett rám huncutul.
- Basszus, negyon megijesztettél, ez nem volt vicces! - röhögtem rá.
- Leonard Davis mikor fogod fel, hogy elmúltál tizennyolc és tulajdonképpen a kezedben van a város sorsa? - üvöltött rá a lány, aki korábban az eligazítást tartotta nekem. Leo elkomolyodott és feltápászkodott rólam. Kezet nyújtott és felsegített. A hirtelen körém sereglett társaság ugyanolyan hirtelen el is tűnt, csak mi maradtunk hátra Leo - val.
- Ezt minden újonccal megcsinálod? - nevettem rá.
- Nem. - vigyorodott el. - Tehát most tulajdonképpen érezd megtisztelve magad.
- Hát, hálásan köszönöm, hogy halálra rémisztettél és összekoszoltad a kedvenc fehér ruhámat.
- Szívesen. Gondoltam felvidítalak, úgy tűnt, hogy félsz... - vigyorgott kajánul. Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Nem féltem.
- Aha, persze, tudom én. - Nézett rám komolyan, de a szeme sarkában lévő apró ráncok elárulták.
- Na jó, hagyj békén, oké? - hördültem fel.
- Oké - válaszolta, és előre csörtetett a többiekhez. Én meg ottmaradtam tök egyedül. Utánam nem jött senki, úgyhogy a biztonságérzetem a nulla alá kúszott. És a legbosszantóbb az volt, hogy én küldtem el Leo - t. Elkezdtem szedni a lábam, hátha beérem a többieket. Idegesen pillantgattam oldalra. Végül meghallottam a hangjukat és kicsit megnyugodtam. Így sajnos már nem pillantgattam oldalra. A következő másodpercben már a földön feküdtem, rajtam pedig Leo röhögve.
- Jézusom, hagyd már abba! - ripakodtam rá, de nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek.
- Mondtam, hogy félsz! - Nézett rám elégedett fejjel.
- Aha, oké, nagyon okos vagy, de leszállnál rólam?
- Nem.
- Öö nem erre a válaszra számítottam. - röhögtem el magam.
- Hanem? - kérdezte búgó hangon és elég furán nézett rám. Azt hiszem, csajozós nézés akart lenni.
- Ez be szokott jönni? - kérdeztem gúnyosan
- Öömm általában.. - jött zavarba.
- Akkor én kivételes vagyok. - röhögtem, lelöktem magamról és feltápászkodtam. Elindultam az ösvényen. Hallottam, ahogy utánam fut és elmosolyodtam. Végül is az út hátralevő részét társaságom szokásaihoz képest normálisan tettük meg, megálltam két elterülésnél. A házunknál lecsatlakoztam a csapattól. Addig minden jól ment, de itt már erősen el kellett gondolkodnom, hogy hogy jutok be. Az ajtó ugyanis zárva volt, én pedig a nagy sietségben elfeledkeztem a kis kulcscsomómról, ami így pillanatnyilag a szobámban pihent. Így hát maradt az ablakon keresztül vezető út, de meg kell hagyni, lefelé könnyebb volt. Mikor pár karcolással gazdagabban ugyan, de beértem a szobába, olyan álmosság tört rám, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástul elterültem az ágyon és rögtön el is nyomott az álom.
Reggel iszonyat kómásan keltem. Megállapítottam, hogy jó nagy hülyeséget álmodtam, majd mikor kitisztult egy kicsit a fejem, rémülten állapítottam meg, hogy nem álom volt. A sáros bakancs ugyanis ott pihent az ágyam mellett, én pedig egy kis foltos csipkeruhában hevertem az ágyon és néztem, ahogy a nyitott ablakon bever az eső. Még csak hat óra volt, a családom épp az igazak álmát aludta, ők csak hétkor kelnek. Hihetetlen, hogy fél óra alatt képesek elkészülni... De így legalább volt időm eltüntetni a nyomokat. A koszos ruhát bedobtam a szennyesbe, a bakancsot leöblítettem és levittem az előszobába, becsuktam az ablakot és feltöröltem a sáros lábnyomaimat. És még a készülődésre is volt időm! Mire elkészültem és gyorsan legurítottam egy tál müzlit, a család már járó motorral várt a kocsiban a ház előtt. Az eső zuhogott, de egy-egy pillanatra előbukkant a sötét viharfelhők közül a nap. Úgy tűnt, harcol a rossz idővel, hogy a Földön újra napsütés és boldogság lehessen az uralkodó. Ahogy nekem is harcolnom kell majd. Ez a gondolat megijeszt. Nem tudom, hogy kell elképzelni egy ilyen harcot, de nem vagyok egy kifogástalan fizikumú lány, úgyhogy remélem nem a szó szerinti bunyóról van szó. És az a testvéres rész a történetben... Ha a húgom örökölte a képességeket, neki is harcolni kell majd. És ha megsebesül? Vagy ne adj isten meghal?! Azt én sem élem túl! A kapcsolatunk elég furcsa, a kívülállók azt hihetik, nem is szeretjük egymást. Ugyanis alig beszélünk egymással, nem ölelgetjük egymást, vagy ilyesmi. Viszont egyértelműen ő a legfontosabb ember az életemben. Bármikor képes lennék meghalni érte és tudom, hogy ő is így érez. De olyan, mint én egy három évvel fiatalabb kiadásban. Magával meg nem beszélget az ember...
Gondolatmenetemet egy erős rántás szakította félbe. Apa elrántotta a kormányt, így centimétereken múlt, hogy nem az árokban kötöttünk ki. Gyors reakcióimnak hála még láthattam egy kocsit, amint elhúz mellettünk rémisztő közelségben. Olyan volt, mint egy lassított felvételen.
- Ez a barom szinte direkt akart belémjönni! - hallottam apu zaklatott hangját. Oldalra kaptam a fejem, így belenézhettem a minket veszélyeztető sofőr szemébe. Megmagyarázhatatlan tekintet köszönt vissza. Volt abban minden: megvetés, gyűlölet, de amire nem számítottam: megbánás és némi bocsánatkérés. Nem is értettem, hogy lehet ennyi érzés egyetlen tekintetben. És akkor beugrott. Egyszer már találkoztam ezzel a tekintettel.
Kicsit lelomboz, hogy nem kapok semmi visszajelzést...:/ Kérlek, ha elolvastátok, hagyjatok pár sort magatok után, sokat jelentene! A kritikát is szívesen fogadom és megpróbálok aszerint változtatni. De nem is húzom tovább, jó olvasást! (:
xoxo
Zs
(A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.)
- Ez az iskola, nem?-kérdeztem Emilyt.
- Igen.
- A burukok megérzik, ha a környezetükben sok baikla van? - fordultam a szőke lányhoz.
- Van, hogy igen. De általában tudják, nem megérzés alapján működik.
- Akkor tudok egy burukot. - suttogtam. Sokkolt a felfedezésem. - David Harrison.
Még én is alig hallottam a saját hangom. Emily felkuncogott mellettem.
- Dave félbaikla. - mosolygott rám.- Azért te tudsz meg előbb mindent, mert neki csak akkor kell már tudnia, mikor tényleges veszély lesz.
- Tehát még nincs komoly veszély? - néztem körbe.
- Még nincs. De csak idő kérdése. És a csapatnak még hiányzik három tagja.
- Tizenhárom? Hogyhogy csak ennyi?
- Mindig ennyi egy városban. Nem minden baikla-párnak születik baikla gyereke. Sokszor egyáltalán nem öröklődik. 16 éves korban dől el, hogy aktiválódhatnak-e valaha a képességek. Ha a plusz képesség nem látszik olyan hasznosnak és van elég baikla a területen, akkor nem aktiválódnak. Viszont ha már megvan a tizenhárom baikla, de egy újoncnak hasznosabb plusz képessége van, akkor valakit "kidúr" a csapatból.
- Ugye én nem dúrtam ki senkit? - Néztem körbe aggódva.
- Nem. - nevetett egy fiú mellettem. - Amúgy Leo vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva.
- Claire - ráztam meg a kezét. Ijesztően szépe szeme volt.
- Bu! - ugrott rám egy fa mögül valaki. Felsikítottam és a hirtelen jött teher miatt elterültem a vöröses avaron. Egy gyönyörű szempár nézett rám huncutul.
- Basszus, negyon megijesztettél, ez nem volt vicces! - röhögtem rá.
- Leonard Davis mikor fogod fel, hogy elmúltál tizennyolc és tulajdonképpen a kezedben van a város sorsa? - üvöltött rá a lány, aki korábban az eligazítást tartotta nekem. Leo elkomolyodott és feltápászkodott rólam. Kezet nyújtott és felsegített. A hirtelen körém sereglett társaság ugyanolyan hirtelen el is tűnt, csak mi maradtunk hátra Leo - val.
- Ezt minden újonccal megcsinálod? - nevettem rá.
- Nem. - vigyorodott el. - Tehát most tulajdonképpen érezd megtisztelve magad.
- Hát, hálásan köszönöm, hogy halálra rémisztettél és összekoszoltad a kedvenc fehér ruhámat.
- Szívesen. Gondoltam felvidítalak, úgy tűnt, hogy félsz... - vigyorgott kajánul. Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Nem féltem.
- Aha, persze, tudom én. - Nézett rám komolyan, de a szeme sarkában lévő apró ráncok elárulták.
- Na jó, hagyj békén, oké? - hördültem fel.
- Oké - válaszolta, és előre csörtetett a többiekhez. Én meg ottmaradtam tök egyedül. Utánam nem jött senki, úgyhogy a biztonságérzetem a nulla alá kúszott. És a legbosszantóbb az volt, hogy én küldtem el Leo - t. Elkezdtem szedni a lábam, hátha beérem a többieket. Idegesen pillantgattam oldalra. Végül meghallottam a hangjukat és kicsit megnyugodtam. Így sajnos már nem pillantgattam oldalra. A következő másodpercben már a földön feküdtem, rajtam pedig Leo röhögve.
- Jézusom, hagyd már abba! - ripakodtam rá, de nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek.
- Mondtam, hogy félsz! - Nézett rám elégedett fejjel.
- Aha, oké, nagyon okos vagy, de leszállnál rólam?
- Nem.
- Öö nem erre a válaszra számítottam. - röhögtem el magam.
- Hanem? - kérdezte búgó hangon és elég furán nézett rám. Azt hiszem, csajozós nézés akart lenni.
- Ez be szokott jönni? - kérdeztem gúnyosan
- Öömm általában.. - jött zavarba.
- Akkor én kivételes vagyok. - röhögtem, lelöktem magamról és feltápászkodtam. Elindultam az ösvényen. Hallottam, ahogy utánam fut és elmosolyodtam. Végül is az út hátralevő részét társaságom szokásaihoz képest normálisan tettük meg, megálltam két elterülésnél. A házunknál lecsatlakoztam a csapattól. Addig minden jól ment, de itt már erősen el kellett gondolkodnom, hogy hogy jutok be. Az ajtó ugyanis zárva volt, én pedig a nagy sietségben elfeledkeztem a kis kulcscsomómról, ami így pillanatnyilag a szobámban pihent. Így hát maradt az ablakon keresztül vezető út, de meg kell hagyni, lefelé könnyebb volt. Mikor pár karcolással gazdagabban ugyan, de beértem a szobába, olyan álmosság tört rám, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástul elterültem az ágyon és rögtön el is nyomott az álom.
Reggel iszonyat kómásan keltem. Megállapítottam, hogy jó nagy hülyeséget álmodtam, majd mikor kitisztult egy kicsit a fejem, rémülten állapítottam meg, hogy nem álom volt. A sáros bakancs ugyanis ott pihent az ágyam mellett, én pedig egy kis foltos csipkeruhában hevertem az ágyon és néztem, ahogy a nyitott ablakon bever az eső. Még csak hat óra volt, a családom épp az igazak álmát aludta, ők csak hétkor kelnek. Hihetetlen, hogy fél óra alatt képesek elkészülni... De így legalább volt időm eltüntetni a nyomokat. A koszos ruhát bedobtam a szennyesbe, a bakancsot leöblítettem és levittem az előszobába, becsuktam az ablakot és feltöröltem a sáros lábnyomaimat. És még a készülődésre is volt időm! Mire elkészültem és gyorsan legurítottam egy tál müzlit, a család már járó motorral várt a kocsiban a ház előtt. Az eső zuhogott, de egy-egy pillanatra előbukkant a sötét viharfelhők közül a nap. Úgy tűnt, harcol a rossz idővel, hogy a Földön újra napsütés és boldogság lehessen az uralkodó. Ahogy nekem is harcolnom kell majd. Ez a gondolat megijeszt. Nem tudom, hogy kell elképzelni egy ilyen harcot, de nem vagyok egy kifogástalan fizikumú lány, úgyhogy remélem nem a szó szerinti bunyóról van szó. És az a testvéres rész a történetben... Ha a húgom örökölte a képességeket, neki is harcolni kell majd. És ha megsebesül? Vagy ne adj isten meghal?! Azt én sem élem túl! A kapcsolatunk elég furcsa, a kívülállók azt hihetik, nem is szeretjük egymást. Ugyanis alig beszélünk egymással, nem ölelgetjük egymást, vagy ilyesmi. Viszont egyértelműen ő a legfontosabb ember az életemben. Bármikor képes lennék meghalni érte és tudom, hogy ő is így érez. De olyan, mint én egy három évvel fiatalabb kiadásban. Magával meg nem beszélget az ember...
Gondolatmenetemet egy erős rántás szakította félbe. Apa elrántotta a kormányt, így centimétereken múlt, hogy nem az árokban kötöttünk ki. Gyors reakcióimnak hála még láthattam egy kocsit, amint elhúz mellettünk rémisztő közelségben. Olyan volt, mint egy lassított felvételen.
- Ez a barom szinte direkt akart belémjönni! - hallottam apu zaklatott hangját. Oldalra kaptam a fejem, így belenézhettem a minket veszélyeztető sofőr szemébe. Megmagyarázhatatlan tekintet köszönt vissza. Volt abban minden: megvetés, gyűlölet, de amire nem számítottam: megbánás és némi bocsánatkérés. Nem is értettem, hogy lehet ennyi érzés egyetlen tekintetben. És akkor beugrott. Egyszer már találkoztam ezzel a tekintettel.
2014. július 26., szombat
5. fejezet
Sziasztok :) hoztam is a következő részt, mert holnap nem fogok tudni. És innentől kezdve átállunk a "minden vasárnap új rész"-elvre, szóval legközelebb holnaphoz egy hétre lesz rész :)
Viszont ebben már előjön a hit, szóval szeretném elmondani, hogy ez csak én találtam ki. Nem ebben hiszek és ha jól tudom, nincs is ilyen világnézet.
Jó olvasást!
Örülnék a kommenteknek ;)
xoxo
Zs
(Én csak ott álltam megsemmisülve. A fejemre csaptam, megpördültem és önmagam átkozása közben kiléptem a bejáraton. Hazafelé beborult az ég, és egyre jobban fájt a fejem. Kezdett egyre aggasztóbb lenni az egész. Emily pedig tud valamit, amit nem mond el...)
A víz hideg. Ahogy úszom, simogat. De ijesztően sötét. Pedig tiszta. Tenger, és mégsem sós. Egyszerre egy kis medence lesz belőle. Kocogtatják az üveg falát és időnként bevilágítanak. Időnként egy nagy koppanás vagy fénycsóva a nyomasztóan sötét vízben. És csak úszom.
Verejtékben úszva ébredtem. Még sötét volt. A koccanások azonban folytatódtak. Valaki kővel dobálta az ablakom. Aztán bevilágítottak. Feltápászkodtam és az ablakhoz léptem. Emily és az elvont társasága várt rám. Csak kérdő tekintettel rájuk néztem, mire Emily intett a kezével, hogy menjek. Rápillantottam az órámra: fél 12. Egyszer fekszem le korán, akkor is felkeltenek. Gyorsan felkaptam egy ruhát és a fekete bakancsomat, befontam a hajam és már lenn is voltam. Fülledt meleg volt, de a legtöbbek hátára dzseki volt terítve.
- Nincs meleged?-néztem Emilyre. De ő csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Őőő fura.- Hová megyünk?
- Majd meglátod.
Oké, akkor ne válaszolj normálisan.
Még három háznál megálltunk és összeszedtünk egy-egy korunkbelit. Ők azonban rögtön érkeztek, úgy látszik, csak én nem tudtam a kiruccanásunkról. Majd öt perc séta következett az erdőben. Na, az elég ijesztő volt.
Végre elértünk egy kis faházhoz. Egyedül biztos kísértetiesnek éreztem volna, de így olyasmi érzés fogott el, mintha hazaértem volna. Bent gyenge fények világítottak, ami megnyugtatóan hatott a sötét fenyves után. Bent egy nagy szoba fogadott, sarkában egy kandallóval, körben székekkel. A kör közepére egy nagy térkép volt kiterítve. A várost ábrázolta, helyenként piros jelöléssekkel.
A fal mellett egy apró hűtő és egy tűzhely kapott helyet. Az egyik lány rögtön a hűtőhöz lépett és kivett belőle egy nagy üveg tejet és süteményeket. Visszafordult és mindkettőt lerakta a székek alkotta kör közepére, az asztalra. Na várjunk csak. Hogy kerül ide asztal. Mert amíg én a lány mozdulatait követve hátat fordítottam a körnek, ott megjelent egy asztal. Emily jelent meg mellettem.
- Jól vagy?-kérdezte.
- Ez..az..hogy? Az asztal.. Ilyen gyorsan...-hebegtem, mire ő csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Kezdett elegem lenni a titkokból.
Leültünk körbe a székekre. Az arcokon cikázott a kandallóban égő tűz fénye. Irtóztam a helytől és mégis otthon éreztem magam. Belemélyesztettem a lábam a fehér bolyhos szőnyegbe. Már meg sem kérdeztem, hogy hol van rólam a cipő és hogy hogy kerül ide szőnyeg. Tudtam, hogy csak egy mosolyt és fejrázást kapnék. És éreztem, hogy valamiért elhoztak. És ha céljuk van velem, akkor ezekre is megkapom majd a választ, ha itt lesz az ideje.
Éjfél körül már minden szék elkelt, így megszámoltam, hányan vagyunk. Pont tízen voltunk és mindenki túl szabályos külsejű. Rajtam kívül.
Egy szőke, hullámos hajú lány megköszörülte a torkát.
- Claire!-Szólított a nevemen a számomra teljesen ismeretlen lány, amitől megborzongtam. De a borzongás mellett valamiféle melegség járta át a teste, olyan érzés volt, mint mikor egy számomra nagyon fontos ember szól hozzám. Várakozva néztem a világítóan kék szempárba. - Mit mondott már el neked Emily?
- Semmit. - feleltem félénken. A lány elégedetten elmosolyodott.
- Gyere - mondta és felállított. A kör közepén álltunk. Megfordított, hogy neki háttal legyek és elkezdte tapogatni a hátam. Két keze megállapodott egy-egy ponton. Pont ott, ahol fájt. Kicsit megnyomkodta és mikor felszisszentem, elvette a kezét. Most szembefordított magával. Ahogy fordultam, tudatosult bennem, hogy nyolc várakozással teli, kíváncsi szempár méreget. És mégsem zavart. A lány mélyen a szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét. Éreztem, hogy lelát a vesémig. Körülbelül 10 másodpercig tartott, végül visszaültetett a helyemre, Emily és egy magas, vékony fiú közé. Ő azonban még nem ült le. Váltott egy sokatmondó pillantást Emily-vel, majd hozzám fordult.
- Üdvözöllek közöttünk-mosolygott rám. A mosolya földöntúlian szép és jóleső volt. A szavaira sustorgás futott végig a szobán, de elégedett morajlásnak ítéltem meg. - Akkor elmesélem, miért is vagy itt.
Belekezdett, én pedig egyre jobban elkerekedett szemmel néztem rá.
- A jó és a rossz időtlen harcát mindenki ismeri. De hogy ez hogyan jelenik meg, azt kevesen. A bizonytalant mindenki mással magyarázza, a legtöbben Istennel vagy istenekkel. Beszélnek angyalokról és ördögökről... És ez mind nem véletlen. Mindhárom létezik, ha nem is pont abban a formában, ahogyan a köztudatban élnek. Talán a legközelebb a valósághoz az angyalokkal kapcsolatban járnak az emberek. A jót szolgálják. Szárnyuk van, bár repülésre ritkán használják. Hogy ne legyen feltűnő a másságuk, a szárny nem állandó. A legjobb szó rá a visszazárható, de tudom, hogy ez így elég idétlenül hangzik. Valamennyi nyomuk azonban van, összezárt állapotban is. Baikláknak nevezik őket, mert a baik maláj nyelven jót jelent. Az ördögök meghatározása már jóval pontatlanabbul állandósult. Bár tényleg a rosszat szolgálják, ez nem nyilvánvaló. Kinézetük semmiben sem tér el az emberekétől, ezért csak baiklák vagy félbaiklák tudják megkülönböztetni őket tőlük. Míg a baiklák az embereket védik, így csak veszély esetén jönnek elő a képességeik, addig a burukoknak, azaz ördögöknek állandóak. A buruk malájul rosszat jelent. Közös a kettőben az, hogy területeken elosztva csapatokba szerveződnek és minden egyednek van valamilyen különleges képessége.
Beszéltem a félbaiklákról. Ugyanígy van félburuk is. És a legritkább, mégis létező csoport a baiklák és burukok keverékei. A félbaiklák az ember-baikla házasságból jönnek létre. Nincs szárnyuk, sem különleges képességük, csak megérzik a burukok közeledését vagy jelenlétét. Az ő gyermekeiknek már semmit sem adnak át a baikla tulajdonságokból. A félburukokat csak a nagyobb mennyiségű rosszindulat és türelmetlenség választja el az emberektől, egyébként nincs különbség, így nem is érzékeljük őket. Az ő gyerekeik sem örökölnek tőlük különleges tulajdonságokat. A baikla-buruk keverékek a menentuk. Ez malájul bizonytalant jelent. Bizonytalan a hovatartozásuk, főleg az ő döntésükön múlik. Valamelyik szülőjük azzal, hogy az ellenféllel lép házasságra, átáll az ellenkező oldalra. Sajnos ez legtöbbször a baikla, mert ez az érzékenyebb, szelídebb fél. De attól, hogy a menentu mindkét szülője a rossz oldalon áll, a menentu, ha úgy dönt, baiklává válhat. Ez a döntés általában hároméves kor körül történik meg. Ha azonban nem a szülők oldala mellett dönt, akkor örökbe kell fogadni valakinek az ellentétes oldalról. Emiatt gyakran a menentu döntése szerint a szülők oldalt változtatnak, hogy ne kelljen elszakadniuk a gyermeküktől, majd később ellene harcolniuk. Az istenségek pedig magát a Földet jelentik, ami otthont ad nekünk. Mi itt mind baiklák vagyunk. Tehát a szüleink, nagyszüleink és az ő felmenőik is mind baiklák. De a képességek utoljára az 1800-as években aktivizálodtak ezen a területen, akkor volt különösen aktív a burukok tevékenysége. Így legtöbbünk szüleinek fogalma sincs a képességeikről. Ráadásul amint egy baklia elmúlik 16 éves, ő veszi át a képességeket és a szülei elvesztik azokat. Viszont a nem aktív bakliák csak bakliával házasodnak, csak bakliába képesek beleszeretni. Ez egy ösztön, fontos azért, hogy ne vesszünk ki. Ha van testvéred, de még nincs itt, akkor az vagy azért van, mert nincs 16 éves, vagy lassabban reagál.- magyarázott, majd levette a dzsekijét és hátat fordított nekem. A pólója hátán két kis dudor jelezte a szárnyak helyét.
- Hú.-szólaltam meg két perc csend után, mikor sikerült feldolgozni a hallottakat. - És a szárnyakat csak úgy tudjuk használni, ha nincs rajtunk felső?
- Nem, szerencsére erre vannak kifejezetten repüléshez használt ruhák. Általában egy csoportba egy baikla specializálódik repülésre, a többiek csak vészhelyzetben használják a szárnyukat. Azért fáj a hátad, mert nő a szárnyad. A fejed pedig azért, mert érzékeled a burukokat.
Elővette és kiterítette elém a térképet.
- Ez jelöli azokat a pontokat, ahol az elmúlt egy hónapban találkoztunk burukkal.
A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.
Viszont ebben már előjön a hit, szóval szeretném elmondani, hogy ez csak én találtam ki. Nem ebben hiszek és ha jól tudom, nincs is ilyen világnézet.
Jó olvasást!
Örülnék a kommenteknek ;)
xoxo
Zs
(Én csak ott álltam megsemmisülve. A fejemre csaptam, megpördültem és önmagam átkozása közben kiléptem a bejáraton. Hazafelé beborult az ég, és egyre jobban fájt a fejem. Kezdett egyre aggasztóbb lenni az egész. Emily pedig tud valamit, amit nem mond el...)
A víz hideg. Ahogy úszom, simogat. De ijesztően sötét. Pedig tiszta. Tenger, és mégsem sós. Egyszerre egy kis medence lesz belőle. Kocogtatják az üveg falát és időnként bevilágítanak. Időnként egy nagy koppanás vagy fénycsóva a nyomasztóan sötét vízben. És csak úszom.
Verejtékben úszva ébredtem. Még sötét volt. A koccanások azonban folytatódtak. Valaki kővel dobálta az ablakom. Aztán bevilágítottak. Feltápászkodtam és az ablakhoz léptem. Emily és az elvont társasága várt rám. Csak kérdő tekintettel rájuk néztem, mire Emily intett a kezével, hogy menjek. Rápillantottam az órámra: fél 12. Egyszer fekszem le korán, akkor is felkeltenek. Gyorsan felkaptam egy ruhát és a fekete bakancsomat, befontam a hajam és már lenn is voltam. Fülledt meleg volt, de a legtöbbek hátára dzseki volt terítve.
- Nincs meleged?-néztem Emilyre. De ő csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Őőő fura.- Hová megyünk?
- Majd meglátod.
Oké, akkor ne válaszolj normálisan.
Még három háznál megálltunk és összeszedtünk egy-egy korunkbelit. Ők azonban rögtön érkeztek, úgy látszik, csak én nem tudtam a kiruccanásunkról. Majd öt perc séta következett az erdőben. Na, az elég ijesztő volt.
A fal mellett egy apró hűtő és egy tűzhely kapott helyet. Az egyik lány rögtön a hűtőhöz lépett és kivett belőle egy nagy üveg tejet és süteményeket. Visszafordult és mindkettőt lerakta a székek alkotta kör közepére, az asztalra. Na várjunk csak. Hogy kerül ide asztal. Mert amíg én a lány mozdulatait követve hátat fordítottam a körnek, ott megjelent egy asztal. Emily jelent meg mellettem.
- Jól vagy?-kérdezte.
- Ez..az..hogy? Az asztal.. Ilyen gyorsan...-hebegtem, mire ő csak elmosolyodott és megrázta a fejét. Kezdett elegem lenni a titkokból.
Leültünk körbe a székekre. Az arcokon cikázott a kandallóban égő tűz fénye. Irtóztam a helytől és mégis otthon éreztem magam. Belemélyesztettem a lábam a fehér bolyhos szőnyegbe. Már meg sem kérdeztem, hogy hol van rólam a cipő és hogy hogy kerül ide szőnyeg. Tudtam, hogy csak egy mosolyt és fejrázást kapnék. És éreztem, hogy valamiért elhoztak. És ha céljuk van velem, akkor ezekre is megkapom majd a választ, ha itt lesz az ideje.
Éjfél körül már minden szék elkelt, így megszámoltam, hányan vagyunk. Pont tízen voltunk és mindenki túl szabályos külsejű. Rajtam kívül.
- Claire!-Szólított a nevemen a számomra teljesen ismeretlen lány, amitől megborzongtam. De a borzongás mellett valamiféle melegség járta át a teste, olyan érzés volt, mint mikor egy számomra nagyon fontos ember szól hozzám. Várakozva néztem a világítóan kék szempárba. - Mit mondott már el neked Emily?
- Semmit. - feleltem félénken. A lány elégedetten elmosolyodott.
- Gyere - mondta és felállított. A kör közepén álltunk. Megfordított, hogy neki háttal legyek és elkezdte tapogatni a hátam. Két keze megállapodott egy-egy ponton. Pont ott, ahol fájt. Kicsit megnyomkodta és mikor felszisszentem, elvette a kezét. Most szembefordított magával. Ahogy fordultam, tudatosult bennem, hogy nyolc várakozással teli, kíváncsi szempár méreget. És mégsem zavart. A lány mélyen a szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét. Éreztem, hogy lelát a vesémig. Körülbelül 10 másodpercig tartott, végül visszaültetett a helyemre, Emily és egy magas, vékony fiú közé. Ő azonban még nem ült le. Váltott egy sokatmondó pillantást Emily-vel, majd hozzám fordult.
- Üdvözöllek közöttünk-mosolygott rám. A mosolya földöntúlian szép és jóleső volt. A szavaira sustorgás futott végig a szobán, de elégedett morajlásnak ítéltem meg. - Akkor elmesélem, miért is vagy itt.
Belekezdett, én pedig egyre jobban elkerekedett szemmel néztem rá.
- A jó és a rossz időtlen harcát mindenki ismeri. De hogy ez hogyan jelenik meg, azt kevesen. A bizonytalant mindenki mással magyarázza, a legtöbben Istennel vagy istenekkel. Beszélnek angyalokról és ördögökről... És ez mind nem véletlen. Mindhárom létezik, ha nem is pont abban a formában, ahogyan a köztudatban élnek. Talán a legközelebb a valósághoz az angyalokkal kapcsolatban járnak az emberek. A jót szolgálják. Szárnyuk van, bár repülésre ritkán használják. Hogy ne legyen feltűnő a másságuk, a szárny nem állandó. A legjobb szó rá a visszazárható, de tudom, hogy ez így elég idétlenül hangzik. Valamennyi nyomuk azonban van, összezárt állapotban is. Baikláknak nevezik őket, mert a baik maláj nyelven jót jelent. Az ördögök meghatározása már jóval pontatlanabbul állandósult. Bár tényleg a rosszat szolgálják, ez nem nyilvánvaló. Kinézetük semmiben sem tér el az emberekétől, ezért csak baiklák vagy félbaiklák tudják megkülönböztetni őket tőlük. Míg a baiklák az embereket védik, így csak veszély esetén jönnek elő a képességeik, addig a burukoknak, azaz ördögöknek állandóak. A buruk malájul rosszat jelent. Közös a kettőben az, hogy területeken elosztva csapatokba szerveződnek és minden egyednek van valamilyen különleges képessége.
Beszéltem a félbaiklákról. Ugyanígy van félburuk is. És a legritkább, mégis létező csoport a baiklák és burukok keverékei. A félbaiklák az ember-baikla házasságból jönnek létre. Nincs szárnyuk, sem különleges képességük, csak megérzik a burukok közeledését vagy jelenlétét. Az ő gyermekeiknek már semmit sem adnak át a baikla tulajdonságokból. A félburukokat csak a nagyobb mennyiségű rosszindulat és türelmetlenség választja el az emberektől, egyébként nincs különbség, így nem is érzékeljük őket. Az ő gyerekeik sem örökölnek tőlük különleges tulajdonságokat. A baikla-buruk keverékek a menentuk. Ez malájul bizonytalant jelent. Bizonytalan a hovatartozásuk, főleg az ő döntésükön múlik. Valamelyik szülőjük azzal, hogy az ellenféllel lép házasságra, átáll az ellenkező oldalra. Sajnos ez legtöbbször a baikla, mert ez az érzékenyebb, szelídebb fél. De attól, hogy a menentu mindkét szülője a rossz oldalon áll, a menentu, ha úgy dönt, baiklává válhat. Ez a döntés általában hároméves kor körül történik meg. Ha azonban nem a szülők oldala mellett dönt, akkor örökbe kell fogadni valakinek az ellentétes oldalról. Emiatt gyakran a menentu döntése szerint a szülők oldalt változtatnak, hogy ne kelljen elszakadniuk a gyermeküktől, majd később ellene harcolniuk. Az istenségek pedig magát a Földet jelentik, ami otthont ad nekünk. Mi itt mind baiklák vagyunk. Tehát a szüleink, nagyszüleink és az ő felmenőik is mind baiklák. De a képességek utoljára az 1800-as években aktivizálodtak ezen a területen, akkor volt különösen aktív a burukok tevékenysége. Így legtöbbünk szüleinek fogalma sincs a képességeikről. Ráadásul amint egy baklia elmúlik 16 éves, ő veszi át a képességeket és a szülei elvesztik azokat. Viszont a nem aktív bakliák csak bakliával házasodnak, csak bakliába képesek beleszeretni. Ez egy ösztön, fontos azért, hogy ne vesszünk ki. Ha van testvéred, de még nincs itt, akkor az vagy azért van, mert nincs 16 éves, vagy lassabban reagál.- magyarázott, majd levette a dzsekijét és hátat fordított nekem. A pólója hátán két kis dudor jelezte a szárnyak helyét.
- Hú.-szólaltam meg két perc csend után, mikor sikerült feldolgozni a hallottakat. - És a szárnyakat csak úgy tudjuk használni, ha nincs rajtunk felső?
- Nem, szerencsére erre vannak kifejezetten repüléshez használt ruhák. Általában egy csoportba egy baikla specializálódik repülésre, a többiek csak vészhelyzetben használják a szárnyukat. Azért fáj a hátad, mert nő a szárnyad. A fejed pedig azért, mert érzékeled a burukokat.Elővette és kiterítette elém a térképet.
- Ez jelöli azokat a pontokat, ahol az elmúlt egy hónapban találkoztunk burukkal.
A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.
2014. július 25., péntek
4. fejezet
Sziasztok :) mivel már ténylegesen beindult a nyár nekem is, elhatároztam, hogy fogok rendesen időt szánni a blogra. Régen kezdtem, de sosem volt időm írni... Úgyhogy most nyáron minden vasárnap hoznék új részt, de lehet, hogy majd besűrűsödnek a bejegyzések, ahogy én is egyre jobban élvezem majd :) (Tudom, hogy ma péntek van, így viszont vasárnapra nem tudom ígérni, igyekszem..) Nem is húznám az időt tovább, itt az 5. fejezet ;)
xoxo
Zs
(Jó szórakozást.-mondtam, elengedtem Emily karját, és egy széles vigyorral az arcomon sarkon fordultam. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe és elsötétült a világ. Még éreztem, hogy estemben egy erős kéz kap el.)
Mikor kinyitottam a szemem, egy halványkék plafon bámult vissza rám. Egy ágyban feküdtem, aminek nagyon Dave-illata volt. Megpróbáltam felülni, de éles fájdalom hasított a fejembe. A próbálkozásomra az illat tulajdonosa megjelent mellettem és egy pohár vizet nyújtott felém. Segített felülni, így körülnézhettem a szobában. Sosem jártam még itt, annak ellenére, hogy milyen jóban voltunk Dave-vel. A falakat fa borította, csak a plafon volt halványkék. Az legtöbb bútor fehér, kék vagy fa volt. Fiúszobához képest rendezett volt és stílusos. Mint Dave.
Az ágy végében egy széken Emily ült törökülésben és mosolyogva nézett rám.
- Ti végignéztétek ahogy ájultan fekszem aztán magamhoz térek?-röhögtem el magam.
- Szívesen.- mosolygott fanyarul Dave. Láttam a huncutságot a szemében, de mégsem a régi szeme volt. Ott volt benne a szánakozás, mikor rám nézett. Utáltam ezt.
- Adjak zsepit?-szóltam be Dave-nek. Ő csak kérdőn nézett rám. -El ne sírd magad nagy szánakozásodban.-magyaráztam.
- Na jó, most már mondd el, mi bajod!-hördült fel Dave. És sajnos igaza volt.
- Oké, oké, bocsi.-tettem fel a kezem.-De utálom hogy így nézel rám. Hallottam az üzenet végét, megértettem, nem kell szenvedni. És elég sok dolog történt azóta, hogy beszltünk ma-túrtam a hajamba. Vártam, hogy kijavítanak, hogy nem ma volt, de nem tették. Ezaz! Nem aludtam át egy napot sem!
- Ó, igen?-nézett rám hunyorogva Dave. - Például?
És most el kellene neki mesélnem, hogy kicsit több, mint egy órával azután, hogy szerelmet vallottam neki, egy másik sráccal csókolóztam, akiről nem tudok semmit? Hát ezt nem hiszem, hogy el kellene mondanom. Felkaptam a fejem. Dave és Emily elég furcsán néztek rám. Kis ideje elmélkedhettem már...
- Szóval?-nézett fürkészőn a szemembe Dave.
- Sok minden, na.-kezdtem begurulni. Megszorítva éreztem magam-Amúgy is, egész nap fájt a fejem és a hátam, legkisebb bajom is nagyobb ennél.
- Nekem is fájt a fejem.- Mondta Dave. A régi Dave biztos bedobta volna ezt, hogy ne kelljen kellemetlen helyzetbe hoznom magam. De most láttam a szemén, hogy tényleg aggasztja valami.- És Emilynek ugyanúgy, mint neked.-nézett a lányra.
Emily kifejezéstelen arccal nézett ki az ablakon.
- Minden rendben?-kérdeztem tőle. De ő csak megrázta a fejét. - Mi történt?
- Majd elmondom.- Sütötte le a szemét.
- Nekem is ígérgeti egy ideje-mondta csípősen Dave.
- Ha ígérgeti, biztosan el fogja mondani, csak még nincs itt az ideje. Nem kell türelmetlenkedni, majd ha kell, megtudod.-Jártattam a szám, miközben összeszedtem a cuccaimat.- Dave, köszönöm, hogy elkaptál és hogy idehoztál. Sziasztok.
- Szívesen, de az elkapást a szöszi haverodnak kéne...-mondta, miközben én már az ajtón léptem ki. Erre megpördültem a tengelyem körül és félbeszakítottam:
- Milyen szöszi?
- Az a sulirádiós, tudod. Nem tudom, ki az, sosem láttam ezelőtt.
- Chris?-kérdeztem és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Dave gúnyosan elmosolyodott.
- Mondtam, hogy nem tudom a nevét. De látom te igen. Tényleg sok dolog történt ma.- nevetett ki és becsapta az ajtót.
Én csak ott álltam megsemmisülve. A fejemre csaptam, megpördültem és önmagam átkozása közben kiléptem a bejáraton. Hazafelé beborult az ég, és egyre jobban fájt a fejem. Kezdett egyre aggasztóbb lenni az egész. Emily pedig tud valamit, amit nem mond el...
xoxo
Zs
(Jó szórakozást.-mondtam, elengedtem Emily karját, és egy széles vigyorral az arcomon sarkon fordultam. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe és elsötétült a világ. Még éreztem, hogy estemben egy erős kéz kap el.)
Mikor kinyitottam a szemem, egy halványkék plafon bámult vissza rám. Egy ágyban feküdtem, aminek nagyon Dave-illata volt. Megpróbáltam felülni, de éles fájdalom hasított a fejembe. A próbálkozásomra az illat tulajdonosa megjelent mellettem és egy pohár vizet nyújtott felém. Segített felülni, így körülnézhettem a szobában. Sosem jártam még itt, annak ellenére, hogy milyen jóban voltunk Dave-vel. A falakat fa borította, csak a plafon volt halványkék. Az legtöbb bútor fehér, kék vagy fa volt. Fiúszobához képest rendezett volt és stílusos. Mint Dave.
Az ágy végében egy széken Emily ült törökülésben és mosolyogva nézett rám.
- Ti végignéztétek ahogy ájultan fekszem aztán magamhoz térek?-röhögtem el magam.
- Szívesen.- mosolygott fanyarul Dave. Láttam a huncutságot a szemében, de mégsem a régi szeme volt. Ott volt benne a szánakozás, mikor rám nézett. Utáltam ezt.
- Adjak zsepit?-szóltam be Dave-nek. Ő csak kérdőn nézett rám. -El ne sírd magad nagy szánakozásodban.-magyaráztam.
- Na jó, most már mondd el, mi bajod!-hördült fel Dave. És sajnos igaza volt.
- Oké, oké, bocsi.-tettem fel a kezem.-De utálom hogy így nézel rám. Hallottam az üzenet végét, megértettem, nem kell szenvedni. És elég sok dolog történt azóta, hogy beszltünk ma-túrtam a hajamba. Vártam, hogy kijavítanak, hogy nem ma volt, de nem tették. Ezaz! Nem aludtam át egy napot sem!
- Ó, igen?-nézett rám hunyorogva Dave. - Például?
És most el kellene neki mesélnem, hogy kicsit több, mint egy órával azután, hogy szerelmet vallottam neki, egy másik sráccal csókolóztam, akiről nem tudok semmit? Hát ezt nem hiszem, hogy el kellene mondanom. Felkaptam a fejem. Dave és Emily elég furcsán néztek rám. Kis ideje elmélkedhettem már...
- Szóval?-nézett fürkészőn a szemembe Dave.
- Sok minden, na.-kezdtem begurulni. Megszorítva éreztem magam-Amúgy is, egész nap fájt a fejem és a hátam, legkisebb bajom is nagyobb ennél.
- Nekem is fájt a fejem.- Mondta Dave. A régi Dave biztos bedobta volna ezt, hogy ne kelljen kellemetlen helyzetbe hoznom magam. De most láttam a szemén, hogy tényleg aggasztja valami.- És Emilynek ugyanúgy, mint neked.-nézett a lányra.
Emily kifejezéstelen arccal nézett ki az ablakon.
- Minden rendben?-kérdeztem tőle. De ő csak megrázta a fejét. - Mi történt?
- Majd elmondom.- Sütötte le a szemét.
- Nekem is ígérgeti egy ideje-mondta csípősen Dave.
- Ha ígérgeti, biztosan el fogja mondani, csak még nincs itt az ideje. Nem kell türelmetlenkedni, majd ha kell, megtudod.-Jártattam a szám, miközben összeszedtem a cuccaimat.- Dave, köszönöm, hogy elkaptál és hogy idehoztál. Sziasztok.
- Szívesen, de az elkapást a szöszi haverodnak kéne...-mondta, miközben én már az ajtón léptem ki. Erre megpördültem a tengelyem körül és félbeszakítottam:
- Milyen szöszi?
- Az a sulirádiós, tudod. Nem tudom, ki az, sosem láttam ezelőtt.
- Chris?-kérdeztem és éreztem, hogy fülig vörösödöm. Dave gúnyosan elmosolyodott.
- Mondtam, hogy nem tudom a nevét. De látom te igen. Tényleg sok dolog történt ma.- nevetett ki és becsapta az ajtót.
Én csak ott álltam megsemmisülve. A fejemre csaptam, megpördültem és önmagam átkozása közben kiléptem a bejáraton. Hazafelé beborult az ég, és egyre jobban fájt a fejem. Kezdett egyre aggasztóbb lenni az egész. Emily pedig tud valamit, amit nem mond el...
2014. június 27., péntek
3. fejezet
Sziasztok :) Itt a következő rész, remélem, tetszeni fog :))
A kommenteket továbbra is várom ;)
xoxo
Zs
(- Gyere ide!-ölelt magához, én pedig a vállába fúrtam a fejem. Egy tök idegen srácéba. Akit nem is ismerek.)
Nem tudom, meddig ültünk ott. Csak sírtam, ő pedig vigasztalt. A hajamat simogatta, miközben eddig azt sem tudtam, hogy létezik...
- Kérlek, ne adjátok le az üzenet végét-nyöszörögtem.
- Claire, bejött ide, elmondta és megkért rá...
- De közben áramszünet volt... Lehet, hogy elveszett a felvétel...-néztem rá cinkos mosollyal. Ő csak megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy-nevetett. Éreztem, ahogyan a mellkasa a fejem alatt megemelkedik, majd lesüllyed. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve. És mégsem fogtam fel, csak amikor már késő volt. Hátrébb húzódott egy kicsit, a két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Szóval gyertyafényben is ilyen szép vagy...-suttogta, és elkezdett közelíteni felém. A fejemben megszólalt a vészcsengő. És mégis hagytam magam. Csak átengedtem magam az érzésnek, ahogyan lassan már összeért az orrunk, és megcsókolt. Úgy éreztem, mintha felrobbantam volna. Három éve nem gondoltam másra, csak Dave-re. Most pedig meggyulladtam. Rájöttem, hogy nem is tudom, hogy néz ki Chris. És hogy nem is érdekel. Csak az számított, hogy ott vagyok vele. Hogy nem is ismer, és mégis így bánik velem.
De sajnos csak egy pillanat volt az egész. Még el sem kezdődött, de már véget is ért. Hirtelen elengedett, felugrott, és kiviharzott a helyiségből. Hirtelen éles fény hasított a szemembe. Visszajött az áram. Feltápászkodtam, odaléptem a géphez, és kitöröltem a videót is, és az üzenetet is. Elfújtam a mécseseket, és kiléptem a folyosóra.
Hatalmas zűrzavar fogadott. Az egész iskola a folyosón tolongott. Megjelent az igazgató, és mindenkit elküldött a dolgára, így két perc múlva már csak én álltam a folyosón. Kihalt volt az egész. Mindenhol széthullott papírdarabok mutatták az előbbi felfordulást. Csak a plafonon elhelyezett néhány lámpa fénye juttatott világosságot a folyosóra. Két éve járok ide, és nem vettem észre, hogy a folyosó ablaktalan. Nem is zavart. De most két magányosan a folyosón töltött perc elég volt hozzá, hogy az egész légkört fojtogatónak érezzem. Elrohantam a mosdóba, és megmostam az arcom. Némileg megnyugodtam, de még mindig nem hagyott békén az érzés, hogy valami nincs rendben. Lehuppantam a folyosó kövére, és csak gondolkodtam. Nem volt ott egy lélek sem. Egymagam kucorogtam a hideg padlón, kötött pulcsimat magam köré tekerve. Tehát Chris sulirádiós. És szeret. Sokkal több dolgot tud rólam, mint én róla. Ahogy felismertem a tényt, még nyugtalanabb lettem. Egy közösségi oldalon sem ismerősöm, eddig nem is tudtam, hogy létezik. Mindenhol privátak az adataim. Ennek ellenére miközben vigasztalt, egy csomó dolgot mondott, amit csak ismerősök tudhatnak rólam. Utáltam magam, hogy ez csak most tűnt fel. Egyáltalán: melyik osztályba jár? Még ezt sem tudom róla...
Mikor sikerült lenyugodnom, megkerestem az osztályomat, és beestem 15 perc késéssel a matekórára. Hatalmas fejmosást kaptam, de egyáltalán nem érdekelt. Nyugtalanított az egész nap, fájt a fejem és a hátam. Csak elmormogtam egy bocsánatot és lehuppantam a helyemre. A megmaradt 30 percben Dave felváltva nézett rám és Emily-re. Emily ideges volt. Jó hogy, hiszen most azt hiszi, hogy Dave nekem vallott szerelmet a sulirádióban. Te jó ég, mintha évek teltek volna el... Nem is érdekel. Persze, van bennem egy tompa szomorúság, de olyan, mintha a fájdalmamat Chris magával vitte volna.
A szünetben feszülten vártam a sulirádió megszólalását, hátha volt egy biztonsági mentés a felvételről, amit nem vettem észre. Láttam, hogy Dave is idegesen néz hol a stúdió ajtajára, hol a hangszóróra, hol Emily-re, hol rám. Vicces volt. De tényleg ez vagyok én?! Eddig mindig az volt a célom, hogy Dave boldog legyen. És most azon szórakozom, hogy mennyire nem az?! Nem, ez nem én vagyok.
Céltudatosan elindultam a folyosón Emily felé. Mikor mellé értem, megmarkoltam a karját, és magammal rántottam egy udvarias "Gyere már"-morgás kíséretében. Nem nagyon értette, mi van. Én pedig vonszoltam magam után Dave-hez. Mikor odaértünk hozzá, nagy levegőt vettem. Hevesen vert a szívem.
- Dave, ő itt Emily. Emily, ő itt Dave. Tudod, a fiú, aki szerelmet vallott neked előző szünetben. Ugye tudod, hogy az neked szólt?!-néztem rá tettetett kíváncsisággal. Baromi vicces volt mindkettejük arckifejezése.-Szóval, Dave, Emily is szeret téged. Beszélgessetek. Jó szórakozást.-mondtam, elengedtem Emily karját, és egy széles vigyorral az arcomon sarkon fordultam. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe és elsötétült a világ. Még éreztem, hogy estemben egy erős kéz kap el.
A kommenteket továbbra is várom ;)
xoxo
Zs
(- Gyere ide!-ölelt magához, én pedig a vállába fúrtam a fejem. Egy tök idegen srácéba. Akit nem is ismerek.)
Nem tudom, meddig ültünk ott. Csak sírtam, ő pedig vigasztalt. A hajamat simogatta, miközben eddig azt sem tudtam, hogy létezik...
- Kérlek, ne adjátok le az üzenet végét-nyöszörögtem.
- Claire, bejött ide, elmondta és megkért rá...
- De közben áramszünet volt... Lehet, hogy elveszett a felvétel...-néztem rá cinkos mosollyal. Ő csak megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy-nevetett. Éreztem, ahogyan a mellkasa a fejem alatt megemelkedik, majd lesüllyed. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve. És mégsem fogtam fel, csak amikor már késő volt. Hátrébb húzódott egy kicsit, a két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Szóval gyertyafényben is ilyen szép vagy...-suttogta, és elkezdett közelíteni felém. A fejemben megszólalt a vészcsengő. És mégis hagytam magam. Csak átengedtem magam az érzésnek, ahogyan lassan már összeért az orrunk, és megcsókolt. Úgy éreztem, mintha felrobbantam volna. Három éve nem gondoltam másra, csak Dave-re. Most pedig meggyulladtam. Rájöttem, hogy nem is tudom, hogy néz ki Chris. És hogy nem is érdekel. Csak az számított, hogy ott vagyok vele. Hogy nem is ismer, és mégis így bánik velem.
De sajnos csak egy pillanat volt az egész. Még el sem kezdődött, de már véget is ért. Hirtelen elengedett, felugrott, és kiviharzott a helyiségből. Hirtelen éles fény hasított a szemembe. Visszajött az áram. Feltápászkodtam, odaléptem a géphez, és kitöröltem a videót is, és az üzenetet is. Elfújtam a mécseseket, és kiléptem a folyosóra.
Hatalmas zűrzavar fogadott. Az egész iskola a folyosón tolongott. Megjelent az igazgató, és mindenkit elküldött a dolgára, így két perc múlva már csak én álltam a folyosón. Kihalt volt az egész. Mindenhol széthullott papírdarabok mutatták az előbbi felfordulást. Csak a plafonon elhelyezett néhány lámpa fénye juttatott világosságot a folyosóra. Két éve járok ide, és nem vettem észre, hogy a folyosó ablaktalan. Nem is zavart. De most két magányosan a folyosón töltött perc elég volt hozzá, hogy az egész légkört fojtogatónak érezzem. Elrohantam a mosdóba, és megmostam az arcom. Némileg megnyugodtam, de még mindig nem hagyott békén az érzés, hogy valami nincs rendben. Lehuppantam a folyosó kövére, és csak gondolkodtam. Nem volt ott egy lélek sem. Egymagam kucorogtam a hideg padlón, kötött pulcsimat magam köré tekerve. Tehát Chris sulirádiós. És szeret. Sokkal több dolgot tud rólam, mint én róla. Ahogy felismertem a tényt, még nyugtalanabb lettem. Egy közösségi oldalon sem ismerősöm, eddig nem is tudtam, hogy létezik. Mindenhol privátak az adataim. Ennek ellenére miközben vigasztalt, egy csomó dolgot mondott, amit csak ismerősök tudhatnak rólam. Utáltam magam, hogy ez csak most tűnt fel. Egyáltalán: melyik osztályba jár? Még ezt sem tudom róla...
Mikor sikerült lenyugodnom, megkerestem az osztályomat, és beestem 15 perc késéssel a matekórára. Hatalmas fejmosást kaptam, de egyáltalán nem érdekelt. Nyugtalanított az egész nap, fájt a fejem és a hátam. Csak elmormogtam egy bocsánatot és lehuppantam a helyemre. A megmaradt 30 percben Dave felváltva nézett rám és Emily-re. Emily ideges volt. Jó hogy, hiszen most azt hiszi, hogy Dave nekem vallott szerelmet a sulirádióban. Te jó ég, mintha évek teltek volna el... Nem is érdekel. Persze, van bennem egy tompa szomorúság, de olyan, mintha a fájdalmamat Chris magával vitte volna.
A szünetben feszülten vártam a sulirádió megszólalását, hátha volt egy biztonsági mentés a felvételről, amit nem vettem észre. Láttam, hogy Dave is idegesen néz hol a stúdió ajtajára, hol a hangszóróra, hol Emily-re, hol rám. Vicces volt. De tényleg ez vagyok én?! Eddig mindig az volt a célom, hogy Dave boldog legyen. És most azon szórakozom, hogy mennyire nem az?! Nem, ez nem én vagyok.
Céltudatosan elindultam a folyosón Emily felé. Mikor mellé értem, megmarkoltam a karját, és magammal rántottam egy udvarias "Gyere már"-morgás kíséretében. Nem nagyon értette, mi van. Én pedig vonszoltam magam után Dave-hez. Mikor odaértünk hozzá, nagy levegőt vettem. Hevesen vert a szívem.
- Dave, ő itt Emily. Emily, ő itt Dave. Tudod, a fiú, aki szerelmet vallott neked előző szünetben. Ugye tudod, hogy az neked szólt?!-néztem rá tettetett kíváncsisággal. Baromi vicces volt mindkettejük arckifejezése.-Szóval, Dave, Emily is szeret téged. Beszélgessetek. Jó szórakozást.-mondtam, elengedtem Emily karját, és egy széles vigyorral az arcomon sarkon fordultam. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe és elsötétült a világ. Még éreztem, hogy estemben egy erős kéz kap el.
2013. december 27., péntek
2. fejezet
Jó olvasást! És ha bármi észrevételetek van, kommenteljetek ;)
xoxo
Zs
(- Ígérd meg, hogy nem fogod bántani, okolni, és ugyanúgy fogsz velem viselkedni, mint azelőtt, hogy elmondtam volna.
- Ígérem!
Nagy levegőt vettem.)
-Ismerem?-kérdezte türelmetlenül.
- Igen.
- Jól ismerem?
- Igen.
- Nagyonnagyon jól ismerem?
- Igen.
- Én vagyok az?
A szívem a torkomban dobogott, és nem válaszoltam.
- Én vagyok az?- ismételte meg a gyilkos kérdést.
- Igen-suttogtam elhaló hangon. Ajtónyikordulást hallottam.-Dave? Dave? Itt vagy?
Nem válaszolt. Kikukucskáltam a fülkéből. Nem volt itt. Na, de jó...
Kiléptem a wc-ből és elindultam a folyosón. A diákok már mind a termek felé vették az irányt, így én is elindultam a miénk felé. Beléptem az ajtón, és Dave-et kerestem a szememmel, de nem volt a helyén. Egyáltalán: sehol sem volt. Szomorúan ültem le a helyemre.
- Minden rendben?-nézett rám Emily a szomszéd padsorból. Ránéztem, és megráztam a fejem.
- Piszok mázlista vagy.-mondtam végül, és felpattantam az ajtónyitásra. Hiába: nem Dave volt, csak a tanárnő. Elkezdődött életem legeslegborzasztóbb 45 perce. Emily fürkésző pillantásai, Dave üres padja, a kibírhatatlan kémiatanárnő. Lehet ez még rosszabb? És lett. 20 perccel becsöngetés után megjelent az ajtóban Dave. A tanárnő gyilkos tekintettel nézett rá.
- Szerbusz, kedvesem. Szeretnélek tájékoztatni, hogy...-kezdte, de Dave félbeszakította.
-Elnézést, tanárnő, többet nem fordul elő. Muszáj volt beszélnem a stúdiósokkal.
- Ülj le fiam, de ha még egyszer így elkésel, beírlak hiányzónak, ha pedig ezenfelül félbeszakítasz, akkora szaktanárit adok, hogy az ellenőrződben nem fog elférni!- üvöltötte, és ha jól láttam, habzott a szája (!).
- Igen, tanárnő-motyogta Dave, és elindult az előttem lévő pad: vagyis a helye felé. Ott ültünk még 25 percen keresztül, és néztem a hátát. Keresztülnéz rajtam. Szépen vagyunk. És még ezt is lehetett fokozni.
"...a következő számunk pedig szóljon egy csodálatos lánynak! Íme, az üzenet:..."-hallottam a bemondó lány hangját a sulirádióból. Unottan megforgattam a szemem, és a szekrényemhez léptem. De a következő pillanatban úgy rezzentem össze, mint akit villámcsapás ért, a hangszórókból ugyanis Dave hangja szólalt meg.
"Amikor először megláttalak, még nem tudtam, mi vár rám. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű vagy. Aztán pedig arra is rájöttem, hogy te kívül is-belül is gyémánt vagy. A tested és a lelked is. Sajnálom, ha néha tuskó voltam, sajnálom, ha sokszor nem tudtál hova tenni, sajnálom, mert lehet, hogy mindent elrontottam már."-itt egy kis szünet következett, ami épp elég volt a megőrülésre. Ez nekem szól, vagy Emily-nek? Mi történik velem?-"Nagyon sokat jelentesz nekem,..."-mély levegőt vett, én pedig egyre homályosabban láttam-"Claire"-mondta ki végül a nevet, előttem pedig minden elsötétült. De nem ájultam el. Áramszünet. Nem tudtam meg az üzenet végét! Mi a vége?! Felvitte a hangsúlyt, még mondani akart valamit! A sötétben tapogatózva a stúdió felé vettem az irányt. Valakinek nekimentem.
- Ne haragudj!-mondtam, és már indultam is volna tovább, de az illető megragadta a karom.
- Óvatosan-kuncogott megnyugtató mély hangon.- Te vagy Claire, igaz?
- Én vagyok. Látod, máris több dolgot tudsz rólam, mint én rólad.
- Chris. Örvendek-kuncogott tovább.
- Megtennéd, hogy elengedsz?-néztem rá szemrehányóan, habár ő ezt nem láthatta. Válaszképpen csak az arcomba világított egy zseblámpával.
-Áú!-nyafogtam-normális vagy?!-megint nem kaptam választ, csak elkezdett húzni maga után. Hallottam, ahogy egy ajtó kinyílik, majd becsukódik. Elengedte a karom, és kotorászni kezdett a hangokból ítélve. Egyszer csak a szoba másik végében halvány fény jelent meg, majd kis idő múlva még egy.
- Te mécseseket gyújtasz?!-röhögtem el magam.
- El is fújhatom, ha nem szereted használni a szemed-gúnyolódott.
- Nagyon vicces-fontam keresztbe a karom magam előtt-Ezért hoztál ide? Hogy megmutasd, hogy van mécsesed?-kérdeztem maró gúnnyal. Kezdett elegem lenni a srácból.
- Nem.-mondta, és azt hiszem, akkor beszélt először komolyan.-Mutatni szeretnék neked valamit. Tudod, az előző szünetben itt járt egy srác...
- Dave Harrison, mi van vele?-kérdeztem, talán túl lelkesen. Chris elmosolyodott, és a gépéhez lépett. Bekapcsolta, kattintgatott párat, majd intett nekem. Odaléptem mellé, és pár másodperc múlva betöltött a videó. A lánywcben készült.:
"Ismerem?"-hallottam a kérdést, és tudtam, milyen beszélgetés következik utána. "Igen."-felelte a felvételen az erőtlen hangom.
- Nem lehetne ezt átpörgetni?-néztem könnyes szemmel Chrisre. Ő rémülten nézett rám, és két kattintással a lényegre ugrott. A felvételen épp Dave-et keresem, majd kimegyek a wc-ből. Pár perc múlva megjelenik a képben Dave, és odamegy ahhoz az ajtóhoz, ami mögött én voltam. De már nem vagyok ott. Dave keres, minden fülkébe benéz, a nevemet szajkózza, majd párszor pofon vágja magát, beveri a fejét a falba, és kimegy. Chris leállította a felvételt, de én még hosszasan néztem a franc tudja, milyen bandát ábrázoló hátteret. De nem is láttam, csak néztem. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, és tudtam: ezt ezer fogja követni.
- Van egy hangfelvételem is...-kezdte-aminek már hallhattad az elejét. Szeretnéd a végét?
- Igen.
- Rendben-mondta, és bekapcsolta.
"Amikor először megláttalak, még nem tudtam, mi vár rám. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű vagy. Aztán pedig arra is rájöttem, hogy te kívül is-belül is gyémánt vagy. A tested és a lelked is. Sajnálom, ha néha tuskó voltam, sajnálom, ha sokszor nem tudtál hova tenni, sajnálom, mert lehet, hogy mindent elrontottam már. Nagyon sokat jelentesz nekem, Claire, de Emily, te egy csoda vagy. Szeretném, ha mindketten elfogadnátok egymást, és ezt a helyzetet. Beszéljük meg! Kérlek!" Itt egy kis szünet következett, majd újra Dave szólalt meg: "És ennyit gondoltam. Le tudnátok adni? És hozzá Emeli Sandé-Read all about it. Köszönöm." A hangfelvételnek vége szakadt, de Chris beszélni kezdett:
- Azt mondta, hogy téged sem akar elveszíteni, de Emily most mindennél fontosabb neki. És ha talán lehet valami...akkor ezt az alkalmat nem éri meg elszalasztani, akkor sem, ha soha többé nem beszélsz vele, és ez neked nagyon fáj.
Gőzöm sincs, hogy jutottam idáig, de a következő pillanatban a földön voltam, és zokogtam. Keservesen. Több hónap fájdalma volt az, ami kijött belőlem. Egyszerre mindent rázúdítottam Chrisre.
- Fel tudod ezt fogni? Gőzöm sincs, mióta hallgatom, hogy fantasztikus. Emily tökéletes. Emily gyönyörű. Csak Emily érdekli. Én nem érek neki semmit. Mikor elmesélte, hogy megcsókolta...Mikor elmesélte, hogy összejöttek. Mikor elmesélte, hogy szakítottak... Minden egyes történetnél csak mosolyogtam. Vigasztaltam, én őt. És hogy közben én mit éltem át, az senkit sem érdekel?!
- Gyere ide!-ölelt magához, én pedig a vállába fúrtam a fejem. Egy tök idegen srácéba. Akit nem is ismerek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)