Kicsit lelomboz, hogy nem kapok semmi visszajelzést...:/ Kérlek, ha elolvastátok, hagyjatok pár sort magatok után, sokat jelentene! A kritikát is szívesen fogadom és megpróbálok aszerint változtatni. De nem is húzom tovább, jó olvasást! (:
xoxo
Zs
(A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.)
- Ez az iskola, nem?-kérdeztem Emilyt.
- Igen.
- A burukok megérzik, ha a környezetükben sok baikla van? - fordultam a szőke lányhoz.
- Van, hogy igen. De általában tudják, nem megérzés alapján működik.
- Akkor tudok egy burukot. - suttogtam. Sokkolt a felfedezésem. - David Harrison.
Még én is alig hallottam a saját hangom. Emily felkuncogott mellettem.
- Dave félbaikla. - mosolygott rám.- Azért te tudsz meg előbb mindent, mert neki csak akkor kell már tudnia, mikor tényleges veszély lesz.
- Tehát még nincs komoly veszély? - néztem körbe.
- Még nincs. De csak idő kérdése. És a csapatnak még hiányzik három tagja.
- Tizenhárom? Hogyhogy csak ennyi?
- Mindig ennyi egy városban. Nem minden baikla-párnak születik baikla gyereke. Sokszor egyáltalán nem öröklődik. 16 éves korban dől el, hogy aktiválódhatnak-e valaha a képességek. Ha a plusz képesség nem látszik olyan hasznosnak és van elég baikla a területen, akkor nem aktiválódnak. Viszont ha már megvan a tizenhárom baikla, de egy újoncnak hasznosabb plusz képessége van, akkor valakit "kidúr" a csapatból.
- Ugye én nem dúrtam ki senkit? - Néztem körbe aggódva.
- Nem. - nevetett egy fiú mellettem. - Amúgy Leo vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva.
- Claire - ráztam meg a kezét. Ijesztően szépe szeme volt.
- Bu! - ugrott rám egy fa mögül valaki. Felsikítottam és a hirtelen jött teher miatt elterültem a vöröses avaron. Egy gyönyörű szempár nézett rám huncutul.
- Basszus, negyon megijesztettél, ez nem volt vicces! - röhögtem rá.
- Leonard Davis mikor fogod fel, hogy elmúltál tizennyolc és tulajdonképpen a kezedben van a város sorsa? - üvöltött rá a lány, aki korábban az eligazítást tartotta nekem. Leo elkomolyodott és feltápászkodott rólam. Kezet nyújtott és felsegített. A hirtelen körém sereglett társaság ugyanolyan hirtelen el is tűnt, csak mi maradtunk hátra Leo - val.
- Ezt minden újonccal megcsinálod? - nevettem rá.
- Nem. - vigyorodott el. - Tehát most tulajdonképpen érezd megtisztelve magad.
- Hát, hálásan köszönöm, hogy halálra rémisztettél és összekoszoltad a kedvenc fehér ruhámat.
- Szívesen. Gondoltam felvidítalak, úgy tűnt, hogy félsz... - vigyorgott kajánul. Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Nem féltem.
- Aha, persze, tudom én. - Nézett rám komolyan, de a szeme sarkában lévő apró ráncok elárulták.
- Na jó, hagyj békén, oké? - hördültem fel.
- Oké - válaszolta, és előre csörtetett a többiekhez. Én meg ottmaradtam tök egyedül. Utánam nem jött senki, úgyhogy a biztonságérzetem a nulla alá kúszott. És a legbosszantóbb az volt, hogy én küldtem el Leo - t. Elkezdtem szedni a lábam, hátha beérem a többieket. Idegesen pillantgattam oldalra. Végül meghallottam a hangjukat és kicsit megnyugodtam. Így sajnos már nem pillantgattam oldalra. A következő másodpercben már a földön feküdtem, rajtam pedig Leo röhögve.
- Jézusom, hagyd már abba! - ripakodtam rá, de nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek.
- Mondtam, hogy félsz! - Nézett rám elégedett fejjel.
- Aha, oké, nagyon okos vagy, de leszállnál rólam?
- Nem.
- Öö nem erre a válaszra számítottam. - röhögtem el magam.
- Hanem? - kérdezte búgó hangon és elég furán nézett rám. Azt hiszem, csajozós nézés akart lenni.
- Ez be szokott jönni? - kérdeztem gúnyosan
- Öömm általában.. - jött zavarba.
- Akkor én kivételes vagyok. - röhögtem, lelöktem magamról és feltápászkodtam. Elindultam az ösvényen. Hallottam, ahogy utánam fut és elmosolyodtam. Végül is az út hátralevő részét társaságom szokásaihoz képest normálisan tettük meg, megálltam két elterülésnél. A házunknál lecsatlakoztam a csapattól. Addig minden jól ment, de itt már erősen el kellett gondolkodnom, hogy hogy jutok be. Az ajtó ugyanis zárva volt, én pedig a nagy sietségben elfeledkeztem a kis kulcscsomómról, ami így pillanatnyilag a szobámban pihent. Így hát maradt az ablakon keresztül vezető út, de meg kell hagyni, lefelé könnyebb volt. Mikor pár karcolással gazdagabban ugyan, de beértem a szobába, olyan álmosság tört rám, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástul elterültem az ágyon és rögtön el is nyomott az álom.
Reggel iszonyat kómásan keltem. Megállapítottam, hogy jó nagy hülyeséget álmodtam, majd mikor kitisztult egy kicsit a fejem, rémülten állapítottam meg, hogy nem álom volt. A sáros bakancs ugyanis ott pihent az ágyam mellett, én pedig egy kis foltos csipkeruhában hevertem az ágyon és néztem, ahogy a nyitott ablakon bever az eső. Még csak hat óra volt, a családom épp az igazak álmát aludta, ők csak hétkor kelnek. Hihetetlen, hogy fél óra alatt képesek elkészülni... De így legalább volt időm eltüntetni a nyomokat. A koszos ruhát bedobtam a szennyesbe, a bakancsot leöblítettem és levittem az előszobába, becsuktam az ablakot és feltöröltem a sáros lábnyomaimat. És még a készülődésre is volt időm! Mire elkészültem és gyorsan legurítottam egy tál müzlit, a család már járó motorral várt a kocsiban a ház előtt. Az eső zuhogott, de egy-egy pillanatra előbukkant a sötét viharfelhők közül a nap. Úgy tűnt, harcol a rossz idővel, hogy a Földön újra napsütés és boldogság lehessen az uralkodó. Ahogy nekem is harcolnom kell majd. Ez a gondolat megijeszt. Nem tudom, hogy kell elképzelni egy ilyen harcot, de nem vagyok egy kifogástalan fizikumú lány, úgyhogy remélem nem a szó szerinti bunyóról van szó. És az a testvéres rész a történetben... Ha a húgom örökölte a képességeket, neki is harcolni kell majd. És ha megsebesül? Vagy ne adj isten meghal?! Azt én sem élem túl! A kapcsolatunk elég furcsa, a kívülállók azt hihetik, nem is szeretjük egymást. Ugyanis alig beszélünk egymással, nem ölelgetjük egymást, vagy ilyesmi. Viszont egyértelműen ő a legfontosabb ember az életemben. Bármikor képes lennék meghalni érte és tudom, hogy ő is így érez. De olyan, mint én egy három évvel fiatalabb kiadásban. Magával meg nem beszélget az ember...
Gondolatmenetemet egy erős rántás szakította félbe. Apa elrántotta a kormányt, így centimétereken múlt, hogy nem az árokban kötöttünk ki. Gyors reakcióimnak hála még láthattam egy kocsit, amint elhúz mellettünk rémisztő közelségben. Olyan volt, mint egy lassított felvételen.
- Ez a barom szinte direkt akart belémjönni! - hallottam apu zaklatott hangját. Oldalra kaptam a fejem, így belenézhettem a minket veszélyeztető sofőr szemébe. Megmagyarázhatatlan tekintet köszönt vissza. Volt abban minden: megvetés, gyűlölet, de amire nem számítottam: megbánás és némi bocsánatkérés. Nem is értettem, hogy lehet ennyi érzés egyetlen tekintetben. És akkor beugrott. Egyszer már találkoztam ezzel a tekintettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése