7. fejezet

Mivel elkészültem vele, itt a következő rész :) remélem tetszeni fog ;)
A komikat még mindig várom, visszajelzés nélkül nem sok értelme van írnom... A feliratkozást pedig már csak nagyon félve említem meg, de talán az nem annyi idő, mint a komment...
Jó olvasást!♥
Xoxo
Zs

A zaklatottság, amit a mélykék szempárban találtam, ismerős volt. Már nézett így rám tulajdonosuk. De akkor mégis más volt. Akkor magára haragudott, ezt láttam rajta. Most viszont rám. Nem értettem. Mit vétettem ellene? Most ő akart megölni és aznap a stúdióban is ő csókolt meg. Apa félreállt a kocsival és átnézte, hogy nem sérült-e meg. Én is kiszálltam és leültem az árokpartra. A zsálya és margaréta illata összekeveredve, egy nagy émelyítő felhőként telepedett körém. Máskor ez az illatkavalkád megnyugtatólag hatott volna rám, de most csak megfájdult tőle a fejem. Nem hittem el a történteket. Tegnap biztosra vettem, hogy szeret. Annyi érzelem és gyengédség volt abban a csókban, hogy ez nem lehet másképp. Most viszont meg akart ölni. Éreztem a tompa fájdalmat a mellkasomban, amit a kevésbé kreatív emberek szívfájdalomnak hívnak. De ez sokkal több volt annál. Dave volt a szívfájdalom. Az fájt, hogy neki mindig is csak barát leszek. De Chris más volt. Ahogy a karjaiba vont, úgy éreztem, hazaértem. Soha sem éreztem még úgy, mint mikor puha ajkai az enyémekre találtak. Most pedig üres voltam. Milyen jó lenne most a szívfájdalom! Ez sokkal rosszabb annál. A fejem iszonyatosan hasogatott, én pedig dühömben a virágokat kezdtem rugdalni.
- Claire! Kicsim!-fogta meg a vállam anyu.
- Miért akart nekem rosszat?! El akart csapni! - kiáltottam rá anyára.
- Kicsoda? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Én csak legyintettem és visszaszálltam a kocsiba.
A terembe beérve csak lehuppantam a helyemre, bedugtam a fülesemet és bömböltetni kezdtem a zenét. Egész reggel rockot hallgattam, ahogy most is. Mióta megtudtam, hogy tulajdonképpen angyal vagyok, van bennem egy kis tiltakozás ez ellen. Fekete farmert viseltem, szürke pulcsit és bakancsot, ezzel is tüntetve a fehér szín ellen. Nem akartam angyal lenni. Ördög sem. Meg baikla sem és buruk sem és semmilyen más, megjegyezhetetlen nevű, maláj mágikus izé sem. Ember akartam lenni.
- Aki nem tud semmiről és csak elszenvedi e történéseket anélkül, hogy befolyásolni tudná.
Tágra nyílt szemmel meredtem Emilyre, aki nevetve lehuppant mellém.
- Na, ne nézz így rám! Nekem ez a plusz képességem. Gondolatolvasás. Az emberekében amikor csak akarok, a -ahogy te mondtad - "mágikus izék"-ében csak ha megbíznak bennem. Úgyhogy köszönöm a bizalmadat - veregette meg a vállam. - Megengeded, hogy mostantól itt üljek?
- Hát... én meg, de itt az a spanyol srác ült, Ladislao.
- Ladislao olasz volt és a múlt héten átköltöztek Írországba. - nézett rám megmagyarázhatatlan tekintettel Emily. - A srác egyáltalán nem bánta, mert szerinte nem fogadtuk be rendesen.
- Basszus.-nevettem fel. - Hát akkor gyere.
- A baiklává válással kapcsolatban amúgy én is így éreztem, mint te most. De hidd el, idővel jobb lesz.- mosolyodott el.
- Minden este erdei faházakban fogok sustorogni?
- Igen - nevetett fel - de ilyenkor nem fáradsz el. Olyan pihentető, mint az alvás. Ez Hanna képességének köszönhető. Képes a közelében lévők pihentségét szabályozni.
- Hanna?
- A lány, aki beszélt neked az egészről. - rajzolt egy kört a levegőbe, majd felpattant, mert megérkezett a terembe az osztályfőnök, utána pedig lehajtott fejjel egy szőke fiú jött.
- Jó reggelt! - rikkantotta mosolyogva az ofő - Már biztosan tudjátok, hogy Ladislao sajnálatos módon már nem az iskola tanulója. - kezdett bele. Itt felhangzott néhány meglepett "nem" és "az kicsoda" , de a tanárnő egy határozott krákogással ellhallgattatott bennünket. - Viszont ez egy népszerű iskola, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hely betöltetlenül maradjon. Szerencsére hamar akadt jelentkező, aki meg is felelt az iskola követelményeinek. Ígyhát, gyerekek, bemutatom az új osztálytársatokat.-mutatott a mellette állóra, aki eddig cipője tanulmányozásával volt elfoglalva, ám most felemelte a fejét és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Villámcsapásként ért a felismerés. Erősen meg kellett kapaszkodnom a padban, hogy ne rogyjak össze. A hűvös őszi levegőt hirtelen perzselően melegnek éreztem. A szívem eszeveszett ütemet diktált, gyomromban életre keltek a valaha volt legagresszívebb pillangók és őrült táncot lejtve bosszulták meg, hogy idáig nélkülük éltem. Pilláimat szorosan lezártam, így menekülve a veszedelmes szempár elől, és vártam a végzetemet jelentő nevet, nem hiába.
- Christian Ellwood.-veregette vállon a tanárnő a mellette álló fiút - menj, keress egy helyet és ülj le.
Ez vezényszó volt a vigyázzban álló osztálynak is, hogy leülhetnek, így elhagyhattam magam végre, és lerogytam a székre. Még mindig perzselt belülről a vallató pillantása, amivel fogadott, de ennek ellenére rázott a hideg. Chris megindult a padok között, egyenesen felém. A mellettem ülő Emilyre nézett, majd rám, újra Emilyre, aztán egy gúnyos félmosoly kíséretében lehuppant Em eddigi helyére. Mellém akart ülni. Sokáig tartott, mire eljutott az agyamig. Hihetetlenül féltem tőle. Szerettem, a szó legvadabb és legmélyebb értelmében. És mégis féltem. Túl intenzívek voltak a szemei, túlságosan lángoltak. De a láng mellett volt a tekintetében most is valamiféle lágyság, ahogy rám nézett.
Észre sem vettem, hogy eszmefuttatásom közben a szememet még mindig szorosan lezárva tartom, az ujjaimmal pedig úgy szorítom a padot, hogy egészen elfehérednek. Lassan felnyitottam a szemem és rögtön Chris irányába néztem. Észleltem, hogy engem figyel, de kellett pár másodperc, míg egészen felfogtam az arcára kiülő érzelmeket. Azt vártam, hogy elégedett, öntelt arckifejezés köszön majd rám, de ehelyett csak őszinte sajnálatot láttam rajta. Mikor észrevette, hogy figyelem, megkeményítette az arcvonásait és elkapta a fejét. De volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor mélyen egymás szemébe néztünk. És tudtam, hogy végem.
Emilyre néztem, aki látszólag nem vett észre semmit, de láttam rajta, hogy a Chrissel kapcsolatos emlékeimet nézegeti vissza. A semmibe meredt, és megmagyarázhatatlan érzelmek hada suhant át az arcán. Vártam, hogy rámnéz, véleményt mond vagy csak mosolyog, de egyiket sem tette meg. Ez elég aggasztóan hatott rám.
Egész nap Christ figyeltem. Egyszerűen lehetetlen volt nem arra figyelni, hogy hibátlanul beszél franciául, mesterien focizik és mindenkinél gyorsabban oldja meg a bonyolult matekfeladványokat. Egyszerűen tökéletes volt. De emellett egész nap került és mindenkivel eszméletlen bunkó volt. Túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsem. De talán más megérti. Hihetetlen gyorsan jött az ötlet, szinte még fel sem fogtam, már rohantam Emilyhez, akit kézenfogtam és elrángattam a mosdóba.
- Claire! Clairey! - hadonászott, mikor végre megérkeztünk. - Ez meg mi a franc volt?!
- Furcsa ezt egy gondolatolvasó szájából hallani...-röhögtem fel. Emily viszont csak megcsóválta a fejét.
- Oké, úgyis beszélni akartam veled. Nem tudom, hogy mi volt ez reggel Chrissel.
- Hogy ne tudnád! Láttam, hogy turkálsz...
- Épp ez az. Olyan ideges lettél, mikor megjelent, hogy magyarázatot kellett találnom. Az emlékeidet végignéztem ezzel kapcsolatban, de az érzéseket mindig külön kell feldolgoznom. Az idegesnél tartottam, mikor nem értetted, hogy mit akar a mécseseivel... - vártam, hogy folytatja, de itt félbeszakadt a mondandója.
- És? - sürgettem a folytatást.
- Ennyi. Azóta csak falakat találok a fejedben ezzel kapcsolatban. Ez olyan, mint egy pajzs. Gőzöm sincs, hogy csinálod, de mintha manipulálnád a képességem.
- Manipuláció - suttogtam és a csempének dőlve lecsúsztam a földre. Emily értetlenül nézett rám, én pedig a tenyeremmel újra és újra homlokonvágtam magam. - Em. Megvan a plusz képességem.
Az egész szörnyen ironikus volt. Egy mosdó padlóján ücsörögtem, ahová régen másokat sustorogva, a lebukásveszélytől izgatottan kibeszélni jártunk. Most pedig arról társalgok, hogy a Föld megmentéséért vívott harcban, angyalként manipulálni tudom az embereket.
- Már kicsi koromtól kezdve elértem, amit akartam. Anyáékból mindig pozitív választ csikartam ki, ha kellett valami. Mindig is ura voltam az agyamnak, a legjobban az önuralmamat szerettem magamban. - kezdtem. - Mikor Chris belépett... Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam uralkodni magamon annyira, mint szerettem volna.
- Szereted? - nézett rám megértően Emily.
- Nem. Ez a kifejezés nem elég. Ez az érzés annyira földöntúli, mint mi.
- És amennyire Chris is az. - motyogta.
- MI?! - Néztem rá meglepetten
- Nem látok a fejébe. Tudom, hogy azt akartad kérni, hogy olvassak benne, de nem tudok.
- Tehát ő...
- Félbaikla, félburuk vagy buruk.
- Vagy baikla.
- Nem, Claire. Már aktiválódtak volna a képességei.
- Akkor félbaikla. Te is láttad az emlékeimben, hogyan vigasztalt. Ilyet egy buruk vagy félburuk nem tesz. Pláne nem egy baiklával...
- Claire, ez sajnos egyáltalán nem biztos...
- Ugyanmár! Elegem van a kishitűségedből! - ripakodtam rá és kiviharzottam a helyiségből, hatalmas durranással bevágva magam mögött az ajtót. Az igazgatónő nézett farkasszemet velem.
- Kisasszony! Legyen szíves befáradni az irodámba, elbeszélgetnék magával a nyílászárók használatáról.
- Elnézést kérek...- fúrtam tekintetemet az övébe. Próbáljuk csak ki azt a híres képességet! - Kérem, ezúttal tekintsen el a büntetéstől! Hirtelen dühömben csináltam.
Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam, hogyan kell használni a képességem, így csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Erősen koncentráltam arra az érzésre, amit kiváltottam belőle. Dühös volt és értetlen. Hirtelen az ő szemével láttam, az ő fejével gondolkodtam. Minden erőmet ennek az esetnek az emlékére koncentráltam. A dühét átalakítottam ijedtséggé, az értetlenségét meglepettséggé és igyekeztem még az ezekkel kissé ellentmondásos nyugalmat is betáplálni. Nem tudtam, hogy sikerült-e, de inkább visszaengedtem a gondolatokat, érzéseket és terveket a tulajdonosuknak, aki eddig üres tekintettel meredt rám, most pedig, mintha valaki hirtelen megnyomta volna a play gombot: megcsóválta a fejét, elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Ez volt az utolsó ilyen.
Hátat fordított és elsietett. Nem volt zavart, vagy értetlen, egyáltalán: semmi nyoma nem volt annak, hogy megérzett volna valamit abból, ami történt. Hirtelen óriási fáradtság lett úrrá rajtam, erőtlenül rogytam le a folyosó kövére. Lehunytam a szemem, de éreztem, hogy valaki felemel és elcipel valahova. Éreztem magamon a lehelletét, az izmos karjaival védelmezőn szorított magához. Ajtók nyíltak és csukódtak, végül megálltunk és egy nagyon puha kéz fogta meg az enyémet. Hirtelen mintha áramütés ért volna. A szemeim felpattantak és olyan energikusnak éreztem magam, mint egy egész napos alvás után. Még mindig megmentőm karjaiban feküdtem, mellettem pedig Hanna állt és fogta a kezem. A hirtelen jött energiát legalább már értettem. Elfordítottam a fejem, hogy lássam, ki ölel magához. Egy csodaszép, vidám szempár nézett le rám.
- Látom, szeretsz elterülni... - mosolygott rám.
- Köszi, Leo, de már jól vagyok, abbahagyhatod a fogdosásomat. - nevettem rá.
- Hmm... - hunyorgott - És ha nem akarom?
A hátunk mögül hirtelen egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Kiugrottam Leo kezéből, és Chrissel találtam szembe magam.
- Csak tudni akartam, jól vagy-e, de úgy látom, zavarok. - nézett előbb rám, majd Leora gyűlölködve, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Leo időközben hátulról átkarolta a derekam és magához húzott. Kirántottam magam az öleléséből és Chris után futottam.
- Várj! - kiáltottam, mire felém fordult, karba fonta a kezét maga előtt és gúnyos mosollyal várta a mondandómat.

6. fejezet

Jaj nagyon szégyellem magam, de csak most tudok írni... :( inkább nem ígérgetek részekkel kapcsolatban, mindig hozom majd, mikor tudom. A nyaralásomat nem én terveztem, állandóan változott, ezért nem tudtam írni... :( De most már igyekszem!
Kicsit lelomboz, hogy nem kapok semmi visszajelzést...:/ Kérlek, ha elolvastátok, hagyjatok pár sort magatok után, sokat jelentene! A kritikát is szívesen fogadom és megpróbálok aszerint változtatni. De nem is húzom tovább, jó olvasást! (:
xoxo
Zs

(A szememmel gyorsan végigpásztáztam a jelöléseket, végül egyen megakadt a szemem. És hirtelen szörnyű gyanúm támadt.)

- Ez az iskola, nem?-kérdeztem Emilyt.
- Igen.
- A burukok megérzik, ha a környezetükben sok baikla van? - fordultam a szőke lányhoz.
- Van, hogy igen. De általában tudják, nem megérzés alapján működik.
- Akkor tudok egy burukot. - suttogtam. Sokkolt a felfedezésem. - David Harrison.
Még én is alig hallottam a saját hangom. Emily felkuncogott mellettem.
- Dave félbaikla. - mosolygott rám.- Azért te tudsz meg előbb mindent, mert neki csak akkor kell már tudnia, mikor tényleges veszély lesz.
- Tehát még nincs komoly veszély? - néztem körbe.
- Még nincs. De csak idő kérdése. És a csapatnak még hiányzik három tagja.
- Tizenhárom? Hogyhogy csak ennyi?
- Mindig ennyi egy városban. Nem minden baikla-párnak születik baikla gyereke. Sokszor egyáltalán nem öröklődik. 16 éves korban dől el, hogy aktiválódhatnak-e valaha a képességek. Ha a plusz képesség nem látszik olyan hasznosnak és van elég baikla a területen, akkor nem aktiválódnak. Viszont ha már megvan a tizenhárom baikla, de egy újoncnak hasznosabb plusz képessége van, akkor valakit "kidúr" a csapatból.
- Ugye én nem dúrtam ki senkit? - Néztem körbe aggódva.
- Nem. - nevetett egy fiú mellettem. - Amúgy Leo vagyok. - nyújtott kezet mosolyogva.
- Claire - ráztam meg a kezét. Ijesztően szépe szeme volt.

A megbeszélés végén elköszöntünk egymástól és kifelé indultunk. Már nem olyan rendezetten haladtunk, mint idefelé, mindenki feloldódott és fáradtabb is volt. Ez érthető, mivel már elmúlt fél kettő... Mivel nem ismertem senkit, én egyedül bandukoltam, míg a többiek főleg kettesével-hármasával. Elég félelmetes volt az erdő így. A Hold már lebukott, így teljesen sötét volt. Egy kanyargósabb útszakaszra értünk, így már sem az előttem, sem az utánam lévőket nem láttam. Időnként megrezzentek mellettünk az ágak, ahogy felriasztottunk egy-egy állatot. Már nem volt bennem az a fajta otthonosság-érzet sem, mint idefelé. Mit szépítsük, egyre jobban féltem. Egy éles jobbkanyar következett, ahogy kanyarodtam, hátrapillantottam, hogy látom - e a mögöttünk jövőket.
- Bu! - ugrott rám egy fa mögül valaki. Felsikítottam és a hirtelen jött teher miatt elterültem a vöröses avaron. Egy gyönyörű szempár nézett rám huncutul.
- Basszus, negyon megijesztettél, ez nem volt vicces! - röhögtem rá.
- Leonard Davis mikor fogod fel, hogy elmúltál tizennyolc és tulajdonképpen a kezedben van a város sorsa? - üvöltött rá a lány, aki korábban az eligazítást tartotta nekem. Leo elkomolyodott és feltápászkodott rólam. Kezet nyújtott és felsegített. A hirtelen körém sereglett társaság ugyanolyan hirtelen el is tűnt, csak mi maradtunk hátra Leo - val.
- Ezt minden újonccal megcsinálod? - nevettem rá.
- Nem. - vigyorodott el. - Tehát most tulajdonképpen érezd megtisztelve magad.
- Hát, hálásan köszönöm, hogy halálra rémisztettél és összekoszoltad a kedvenc fehér ruhámat.
- Szívesen. Gondoltam felvidítalak, úgy tűnt, hogy félsz... - vigyorgott kajánul. Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Nem féltem.
- Aha, persze, tudom én. - Nézett rám komolyan, de a szeme sarkában lévő apró ráncok elárulták.
- Na jó, hagyj békén, oké? - hördültem fel.
- Oké - válaszolta, és előre csörtetett a többiekhez. Én meg ottmaradtam tök egyedül. Utánam nem jött senki, úgyhogy a biztonságérzetem a nulla alá kúszott. És a legbosszantóbb az volt, hogy én küldtem el Leo - t. Elkezdtem szedni a lábam, hátha beérem a többieket. Idegesen pillantgattam oldalra. Végül meghallottam a hangjukat és kicsit megnyugodtam. Így sajnos már nem pillantgattam oldalra. A következő másodpercben már a földön feküdtem, rajtam pedig Leo röhögve.
- Jézusom, hagyd már abba! - ripakodtam rá, de nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek.
- Mondtam, hogy félsz! - Nézett rám elégedett fejjel.
- Aha, oké, nagyon okos vagy, de leszállnál rólam?
- Nem.
- Öö nem erre a válaszra számítottam. - röhögtem el magam.
- Hanem? - kérdezte búgó hangon és elég furán nézett rám. Azt hiszem, csajozós nézés akart lenni.
- Ez be szokott jönni? - kérdeztem gúnyosan
- Öömm általában.. - jött zavarba.
- Akkor én kivételes vagyok. - röhögtem, lelöktem magamról és feltápászkodtam. Elindultam az ösvényen. Hallottam, ahogy utánam fut és elmosolyodtam. Végül is az út hátralevő részét társaságom szokásaihoz képest normálisan tettük meg, megálltam két elterülésnél. A házunknál lecsatlakoztam a csapattól. Addig minden jól ment, de itt már erősen el kellett gondolkodnom, hogy hogy jutok be. Az ajtó ugyanis zárva volt, én pedig a nagy sietségben elfeledkeztem a kis kulcscsomómról, ami így pillanatnyilag a szobámban pihent. Így hát maradt az ablakon keresztül vezető út, de meg kell hagyni, lefelé könnyebb volt. Mikor pár karcolással gazdagabban ugyan, de beértem a szobába, olyan álmosság tört rám, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástul elterültem az ágyon és rögtön el is nyomott az álom.
Reggel iszonyat kómásan keltem. Megállapítottam, hogy jó nagy hülyeséget álmodtam, majd mikor kitisztult egy kicsit a fejem, rémülten állapítottam meg, hogy nem álom volt. A sáros bakancs ugyanis ott pihent az ágyam mellett, én pedig egy kis foltos csipkeruhában hevertem az ágyon és néztem, ahogy a nyitott ablakon bever az eső. Még csak hat óra volt, a családom épp az igazak álmát aludta, ők csak hétkor kelnek. Hihetetlen, hogy fél óra alatt képesek elkészülni... De így legalább volt időm eltüntetni a nyomokat. A koszos ruhát bedobtam a szennyesbe, a bakancsot leöblítettem és levittem az előszobába, becsuktam az ablakot és feltöröltem a sáros lábnyomaimat. És még a készülődésre is volt időm! Mire elkészültem és gyorsan legurítottam egy tál müzlit, a család már járó motorral várt a kocsiban a ház előtt. Az eső zuhogott, de egy-egy pillanatra előbukkant a sötét viharfelhők közül a nap. Úgy tűnt, harcol a rossz idővel, hogy a Földön újra napsütés és boldogság lehessen az uralkodó. Ahogy nekem is harcolnom kell majd. Ez a gondolat megijeszt. Nem tudom, hogy kell elképzelni egy ilyen harcot, de nem vagyok egy kifogástalan fizikumú lány, úgyhogy remélem nem a szó szerinti bunyóról van szó. És az a testvéres rész a történetben... Ha a húgom örökölte a képességeket, neki is harcolni kell majd. És ha megsebesül? Vagy ne adj isten meghal?! Azt én sem élem túl! A kapcsolatunk elég furcsa, a kívülállók azt hihetik, nem is szeretjük egymást. Ugyanis alig beszélünk egymással, nem ölelgetjük egymást, vagy ilyesmi. Viszont egyértelműen ő a legfontosabb ember az életemben. Bármikor képes lennék meghalni érte és tudom, hogy ő is így érez. De olyan, mint én egy három évvel fiatalabb kiadásban. Magával meg nem beszélget az ember...
Gondolatmenetemet egy erős rántás szakította félbe. Apa elrántotta a kormányt, így centimétereken múlt, hogy nem az árokban kötöttünk ki. Gyors reakcióimnak hála még láthattam egy kocsit, amint elhúz mellettünk rémisztő közelségben. Olyan volt, mint egy lassított felvételen.
- Ez a barom szinte direkt akart belémjönni! - hallottam apu zaklatott hangját. Oldalra kaptam a fejem, így belenézhettem a minket veszélyeztető sofőr szemébe. Megmagyarázhatatlan tekintet köszönt vissza. Volt abban minden: megvetés, gyűlölet, de amire nem számítottam: megbánás és némi bocsánatkérés. Nem is értettem, hogy lehet ennyi érzés egyetlen tekintetben. És akkor beugrott. Egyszer már találkoztam ezzel a tekintettel.