8. fejezet

Sziasztok :)
Ez most egy kicsit rövidebb rész lett, de így is nagyon eseménydús... Remélem, tetszeni fog :)
Mialatt írtam, én ezt az egy számot halgattam, szerintem a hangulata nagyon illik ehhez a részhez, ha gondoljátok, hallgassátok az olvasása alatt :)

Jó olvasást! <3
xoxo
Zs

- Várok. - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Nem tudom, hogy ez miért zaklatott fel így, de biztosíthatlak, hogy Leo csak egy jó barát. Kérlek ne haragudj emiatt! - kezdtem. Éreztem, hogy elvörösödöm és egyre inkább össze-vissza beszélek. - Persze nem tudom, hogy miért én kérek bocsánatot. Elvégre előtűntél a semmiből. Ott voltál, mikor összetörtem, legalábbis azt hittem, hogy az összetörés. Vigasztaltál és a gyengeségemet kihasználva megcsókoltál, majd eltűntél. Ma reggel el akartál ütni, aztán idejöttél az osztályba, hogy egész nap tudomást se vegyél rólam, de mikor egy barát ájultan összekapar, akkor szinte nekiugrasz a torkának. És erre én kérjek bocsánatot!
- Nem értesz te semmit. - szűrte a fogai között.
- Nem. Tudod mit? Tényleg nem. - Tártam szét a kezem - Úgyhogy megmagyarázhatnád!
- Csak maradj távol tőlem, oké?
- Nem! Gőzöm sincs, miért kéne. Csak magyarázd meg, hogy mi ez! - fúrtam tekintetem az övébe készen arra, hogy használjam a képességem.
- Engem nem tudsz manipulálni. - mondta nyugodt hangon - Épp ezért maradj tőlem távol.
Sarkon fordult és elment.
Ott álltam megsemmisülve, az agyam pedig vadul kattogott. Tud a képességemről. Pedig én is csak ma tudtam meg. Nem, ez nem lehet. Különleges képesség nélkül is lehet manipulálni másokat, biztosan erre gondolt. De mi köze ennek a távolságtartáshoz?
- Minden rendben? - ért mellém Leo és átkarolta a derekam.
- Nem! Semmi sincs rendben! Elment és még én vagyok a hülye! - ugrottam egyet, így szembe kerültem vele és az öleléséből is sikerült kirántani magam.
- Nyugi! Amíg itt vagyok, nem történhet bajod. - mosolyodott el halványan és rájöttem, hogy mi a gond mindennel. Mintha tíz évet öregedtem volna, mióta megtudtam, hogy baikla vagyok. Eltűnt az a fesztelen légkör közülem és Chris közül, egy túl helyes srác kísérgetett lépten-nyomon, aki tegnap még idióta módjára ugrált rám. Valami történt, amiről nem tudok.
- Köszönöm. - mosolyogtam végül vissza rá képmutatóan. Kiléptünk a kapun és mindenki hazafelé vette az irányt.
Este már tudtam, hogy nem kell lefeküdnöm aludni. Inkább csak átöltöztem és vártam a csapatot. Amint fél tizenkettőt ütött az óra, megjelentek az ablakom alatt. Gyorsan kimásztam és tíz perc múlva már tizenegyen baktattunk az erdei ösvényen. Nem sikerült megnéznem, hogy ki az új, hiszen a régieket is alig ismertem. De nem Chris volt. Én hittem benne, hogy baikla, és később még csatlakozik hozzánk. Hinni akartam benne.
A csevegés korántsem volt olyan oldott, mint az első alkalommal, mikor megtettem ezt az utat. Tudtam, hogy történt valami, tudtam, hogy el fogják mondani. Azt is éreztem, hogy ma fogják. Nem tudtam, hogy ennek pontosan örülök-e. Jó lesz tudni, amit már annyian tudnak, de talán jobb volt eddig, hogy felszabadultan nevethettem. Éreztem, hogy a burukok akcióba lendülnek. De hinni akartam, hogy ezúttal még nem a mi területünkön. És nem tévedtem.
- Sajnos van valami nagyon fontos megbeszélnivalónk. - kezdte Hannah az új tag üdvözlése után. - Már nincs túl sok idő addig, míg a támadások ideérnek. Már a legtöbb közeli nagyvárost megtámadták. Nyugat felé haladnak, ilyen iramban egy hét alatt itt lesznek. Szerencsére ez egy kisebb város, így valószínűtlen, hogy az elsők közé vennék. Lesz ez két hét is így, de jobb, ha hamarabb felkészülünk, gyakran változtatnak logikát.
- Eddig is voltak támadások? - kérdezte az új lány elképedve.
- Igen. De eddig nem volt komoly veszély. - Az utolsó két szónál úgy éreztem, mintha tőrt forgatnának a hasamban. Komoly veszély. Még nem tudok semmit. Csak a képességemet fedeztem fel, a harcokról még semmit sem tudok. A csapatnak nincs még meg két tagja. A pánik lassan, de biztosan szivárgott az agyamba és éreztem, hogy négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre átjárja azt. - Ma kicsit tovább fog tartani így a megbeszélés, de Sarah képességét használva ez biztosan nem lesz gond. - folytatta Hannah. Sarah szolidan elmosolyodott, felállt és a kör közepére sétált. Két kezét maga mellé emelte, apró ujjait ökölbe szorította és lehunyt szemmel koncentrált. Egy szappanbuborék szerű búra szállt a teremre. Láthatatlan volt, csak érezni lehetett, hogy ránk telepszik. Az új lány (mint később megtudtam, Annie) szájtátva figyelte a jelenetet. Hannah mosolyogva magyarázta el neki, hogy ez Sarah különleges képessége. Egy búra, amit ha leenged, körülötte nem telik az idő. Mi ugyanúgy tudunk beszélgetni, mozogni alatta, de kívül minden megmerevedik és mozdulatlanul várja, hogy feloszoljon a buborék. Ha kilépsz az ajtón, kilépsz a búrából is. Sorjában elkezdte mondani a különleges képességeket Hannah, végighaladt mindenkin. Mikor hozzám ért, rám mosolygott.
- Ő Claire, tegnap csatlakozott hozzánk. A különleges képessége csak ma derült ki. Manipulálni tudja a körülötte állókat. Szóval vigyázz vele...-nevetett Hannah. Együtt nevettem vele. Ez új volt és viccesnek találtam. Világ életemben törékeny, sebezhető, érzékeny lány voltam, most meg hirtelen már vigyázni kell velem...
"Gyönyörű a nevetésed." - Hasított a gondolataimba egy kellemes, férfias hang. Ijedten felkaptam a fejem és keresni kezdtem a hang tulajdonosát. Mert nem hangosan szólalt meg. A tekintetem Emilyn állapodott meg, aki észrevette ijedtségem és épp a gondolataimban kutatott. Kipróbáltam, hogy pontosan erre az eseményre terelem a képességét, hogy mást ne lásson, ami esetleg nem rá tartozik, de ezt az egyet nagyon tisztán lássa. Azt hiszem, sikerült, mert mikor felemelte a fejét, kicsit csalódott mosollyal nézett a szemembe. Aztán végig a termen, és tekintete megállapodott egy fiún, aki egyenesen engem nézett. Azt hiszem, elég riadtan nézhettem, mert a fiú elmosolyodott, és a mély hangja újra megszólalt a fejemben: "Ijedten is nagyon aranyos vagy. Sajnálom, nem akartam rádijeszteni. Nekem ez a képességem. Gondolatátvitel. De a tieidet nem hallom, nyugi. A turkálás mások reszortja." - Nézett Emily felé, aki dühös arccal felpattant és kiviharzott a helyiségből.
- És íme: a mi kis néma háborúink. - hallottam Hannah vidám hangját. - Emily képessége a gondolatolvasás, Harryé pedig a gondolatátvitel. Úgy tudnak hatalmas vitákat folytatni, hogy nekünk fogalmunk sincs, mi folyik itt.
Harry jót nevetett a magyarázaton és felém nézett. "Nem keresed meg a barátnődet? Most épp azt várja, hogy valaki utánamenjen..."
Na, ez a srác vagy gondolatolvasó vagy nagyon ismerheti Emilyt. Vagy csak okosnak érzi magát. - Gondoltam. Megforgattam a szemem és Em után eredtem. A kis ház hátsó tornácán állt, a korlátnak dőlve és némán bámult bele az éjszakába.
- Em.. - érintettem meg a vállát, mire megpördült a tengelye körül és mélyen a szemembe nézett. A szemei égtek a visszafojtott dühtől.
- Tudom, hogy ő küldött, de felesleges volt idejönnöd. Menj csak vissza hozzá és enyelegjetek tovább némán. Sok sikert és jó szórakozást. Mi, többiek akkor majd megvitatjuk itt a világ sorsát, nektek úgyis fontosabb dolgotok van!
- Em, fejezd ezt be! - rivalltam rá. - Azt sem tudom, ki ez! Én ugyan nem akarok vele "enyelegni", oké? Arról nem én tehetek, hogy benyomta az idióta gondolatait a fejembe! - mondtam bosszúsan, szinte kiabálva.
- Na mondok én neked valamit. - mondta hirtelen jött, vészjósló nyugodtsággal. - Ő nem lehet a tiéd, nem lehet semmi közted és Harry között, megértetted? Én nem lehetek Dave-vel, ő nem baikla. De Harry az. Régen együtt voltunk, és ami olyan jó volt, mint a kapcsolatunk, azt újra át tudnánk élni, ha nem piszkítanál bele. Ott van neked Leo. De neked ő nem elég jó. Oké, én nagyon sajnálom őt, mert őszintén megszeretett téged, de nem kényszeríthetlek arra, hogy valakit szeress. De arra igen, hogy valakit hagyj békén! Harryt hagyd békén! - Vágta a fejemhez, majd tudomást sem véve rólam, elsétált a sűrű felé. Nem tudom, mi volt erősebb bennem. Az, hogy megvédjem a becsületem, vagy hogy megvédjem Emilyt. Talán mindkettő együtt volt olyan hatással rám, hogy leküzdöttem félelmemet a sötét erdővel szemben és utána eredtem. Bár a mozgása sétálásnak látszott, nekem futnom kellett, hogy utolérjem.
- Em, én sem Harryt nem szeretem, sem Leot. Nem tudom, honnan szedtél össze ennyi mindent, nem is teljesen értem azt, amit mondtál. Én Christ szeretem, és tudom, hogy ez valamilyen szinten nevetséges, hiszen alig ismerem, de érzem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint őt. Em, ha létezik az igazi, akkor én megtaláltam. És még arra is megvan az esély, hogy baikla! Annyira tökéletes lenne úgy minden! Neked pedig ott van Dave. Szeretitek egymást, akkor legyetek együtt. Nézd, még nem a házasságra kell készülni! 16-17 évesek vagyunk, engedtessék meg nekünk, hogy mást is szeressünk, mint a jövőbeli férjümket! Ráadásul nem is kötelező baiklával házasodni, maximum nem baiklák lesznek a gyerekeid és nem kell majd különféle harcokba mászkálniuk, ha a burukok erre tévednek! - hadartam, mikor végre utolértem és a karját elkapva magammal szembe tudtam fordítani. Láttam Emilyn, hogy először válaszolni akar, mert már nyitotta a száját, de lemerevedett. Óráknak tűnő pillanatok múlva újra megmozdult. Megragadta a karom és maga után húzva elkezdett visszafelé, a kis házikóhoz sprintelni. A nagy sietségben viszont azt hiszem, eltévedtünk, mert az erdő egyre sötétebb lett és egyre idegenebbnek tűnt. Egy biztonságosnak tűnő bokor mögött Emily hangosan lihegve lerogyott a földre engem is lerántva ezzel. Mikor felismerte a helyzetet, gyorsan elengedte a kezem és az arcát a tenyerébe temette. Mikor újra felnézett rám, a tekintete már jóval tisztábbnak tűnt. Rekedtes hangon csak két szót nyögött ki alig hallhatóan, de az erdő hirtelen jött csendjében én még ezt is kiáltásnak éreztem.
- Itt vannak.