11. fejezet

Drága olvasóim! (vannak még nekem olyanok? :( )
Visszatértem az én elhanyagolt blogomra. Szörnyen szégyellem magam, amiért ilyen lelkiismeretlenül ritkán írok, de egyszerűen nincs időm semmire. A héten viszont leadtam a zeneiskolát, úgyhogy lehet, hogy innentől kezdve lesz...
Mint láthatjátok, Isabella Vines lettem, ebben semmi logika nincs, csak akartam, hogy egy név tartozzon a sztorihoz.
Viszonylag rövid rész lett, de igyekszem a következővel!
A visszajelzéseket még mindig várom!;)
Na, de gyanítom, hogy nem ezt akarjátok olvasni, hanem a részt, szóval még egyszer ne haragudjatok és jó olvasást!
xoxo
Isabella Vines

Már számítottam erre a hírre, de mégis hirtelen ért. Azt hittem, több időnk van.
A megbeszélés végeztével visszafelé tartottunk a városba. Én a csoport közepe felé bandukoltam teljesen egyedül. Senki sem értékelte a burukos produkciómat. Otthon kimerülten beestem az ágyba és azonnal álomba is merültem. A hirtelen mély álomba zuhanásom eredménye: reggel gyűrött fejjel, elkenődött sminkben, a tegnapi ruhámban, késve és totál kómásan ébredés. Kapkodva felöltöztem, arcot mostam, a hajamat gyors kontyba tekertem és futottam az utolsó buszhoz, amivel még beérek. Siker.
Viszont mikor betoppantam, már mindenki a helyén ült a tanárt várva, úgyhogy érkezésemre mind felpattantak, majd mikor rájöttek, hogy én vagyok, halk nevetgéléssel huppantak vissza a székeikre. Egyedül egy ember nem reagált semmire. Chris. Megindultam a helyem felé, és mikor elhaladtam mellette, megérintettem a vállát és szélesen mosolyogva elsuttogtam egy sziát. Ő egy pillanatra felemelte a fejét, végigmért, mint egy darab húst, majd újra elmerült lejátszójának tanulmányozásában. Sikerült neki. Megtalálta a módot, ahogyan a lehető legkínosabb helyzetet idézheti elő. Nekem fogalmam sem volt, mi baja, pár lány kárörvendőn méregetett, Emily gyanakodva próbált turkálni barátom (?) fejében, a többi osztálytárs pedig csak egy halk kacagással nyugtázta az esetet. Megsemmisülten mosolyogtam és lehuppantam a helyemre Em mellé. Ő úgy nézett rám, mintha a fejembe akarna látni. A gond az, hogy tényleg épp ezen ügyködött.
- Ha érdekel valami, kérdezd meg. - mondtam csípősen és lezártam a fejem előtte.
- Történt valami köztetek, amiről nem tudok? - folyamodott Em savanyú arccal az információszerzés hagyományos formájához.
- Nem. - feleltem kurtán.
- Akkor valami nem oké.
- Tényleg? Jó, hogy mondod! Én is mindig megszégyenítem azokat, akiknek előző nap még azt mondtam, hogy szeretem őket.
- De vicces. Szóval mondta, hogy szeret?
- Ig...- pörgettem át az előző nap eseményeit magamban - Nem. Lett volna rá lehetősége, de nem.
- Hát... a burukoknál egyetlen dolog erősebb a gyűlöletnél. A szeretet. Erről soha sem hazudnának. Szóval ha egy buruk azt mondja, hogy szeret, akkor azt úgy is gondolja. De ha nem mondja... nem tudom. Nem értem. Túl váratlan pillanatokban zár ki a fejéből. Összeilletek. Még mindig csukva vagy. - bosszankodott Emily.
- Bocs - vigyorodtam el kajánul - De ez marad is egy kis ideig.
Órák után kifelé vettem az irányt a suliból. Ahogy kiléptem az ajtón, megakadt a szemem egy társaságon. Hatan voltak, és szemmel láthatóan vártak valakire. Amint rájöttem, kire várhat az iskola mellett hat tökéletesen kidolgozott testű, mégis zárkózott fiú, meg is jelent a megoldás. Chris amint kilépett a kapun, felcsapta a kapucniját és egyenesen a társaság felé tartott. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem úgy, mint a többiek. A hat fiú, míg Chris a kapu és a csoport közötti távolságot szelte át, körbepillantott az udvaron. Az egyikük tekintete megállapodott rajtam és gúnyosan elmosolyodott. A következő pillanatban a többi öt szeme is megakadt rajtam. Ekkor ért oda hozzájuk a hetedik tag, aki csak egy semmitmondó pillantással nyugtázta, hogy ott vagyok, majd hátat fordított, és oldalán a csoporttal kilépett a kapun és eltűnt a szemem elől. De volt egy pillanat, Volt egy pillanat, amikor mind a heten engem néztek, és akkor olyan erejű fájdalom hasított a fejembe, amitől utólag is megborzongtam. Tehát így érzékelem a burukokat. Visszaidéztem a Chrissel töltött perceket, és rájöttem, hogy mindig fájt a fejem. De nem jöttem rá. Vagy talán nem is akartam. Annyira hittem, hogy ő nem lehet ellenem. Annyira szerettem volna, ha biztonságban lehettem volna mellette. Tegnap azt hittem, ez így is van, de ma megingott a hitem mindenben. Nem tudtam, mikor hazudik, és ez új volt. Mindig is volt érzékem hozzá, hogy meglássam, mikor mondanak nekem igazat. Eddig elhittem, hogy szeret. Most pedig elhittem, hogy utál. De megmagyarázni egyiket sem tudtam.
Kavargó gondolatokkal léptem ki a kapun, és hazafelé vettem az irányt. Tudtam, hogy ma ismét megbeszélés következik, és nagyon nem volt kedvem a kérdezősködésekhez. Nem maradhatott titokban, hogy Chris csak átejtett (én nem hittem ebben, de Em egész nap ezt hajtogatta), tudtam, hogy szabálymániás barátnőm (?) nem fogja tudni magában tartani ezt az infót. Nem is tudta. Jó pár óra múlva ugyanis a menedékházban ültem, ahol tizenkét dühös szempár meredt rám.
- Claire. Van fogalmad arról, hogy milyen veszélybe sodortál minket? Ez a ház eddig ismeretlen volt, de neked ide kellett hoznod egy burukot. Azt mondtad, felelősséget vállalsz érte. Azt mondtad, nem akar minket bántani és segíteni fog. Nos, hol a szerelmesed? Ja, persze! Épp hat másik emberrel tárgyal az elpusztításunkról! Amiben simán játszhat meghatározó szerepet az, hogy tudnak a menedékről. Már itt sem vagyunk biztonságban!
Összefont karral hallgattam Hannah monológját. Az elején higgadtan kezdte, azt hittem, ilyen kemény is marad végig. De szerencsére tévedtem. Bedühödött és elvesztette a kontrollt maga felett. Így nem lehet vitát nyerni.
- Eddig is jobban ismerték az erdőt, mint mi. Mikor Emilyvel eltévedtünk, Chris segített visszajutni. Erre nem emlékszel? Hogy eddig is veszélyesek voltak? Nem, biztosan csak azóta azok, hogy Chrissel fasírtban vagyunk. Igaz, ez tényleg logikus.
- Nem vitázni akartam, hanem...
- De sikerült.-szakítottam félbe.
- Na ide figyelj. Mi lenne, ha végighallgatnál? Nem vagy olyan helyzetben, hogy kioktathass minket. És ne akard nekem beadni, hogy Chris a hibás a történtekért vagy én. Szerintem közöttünk egy hibás van, és az te vagy!
- Lehet, hogy én sem akartam, hogy beleszeressek valakibe, aki átver és halálos fenyegetést jelent rám nézve. Én sem tehetek semmiről, és nem mondtam, hogy bármelyikőtök is tehet.
- De tudjuk, hogy gondoltad. Mindig könnyebb másokat hibáztatni, mint belátni, hogy te vagy a...
Hannah sajnos nem tudta befejezni a prédikációt, mert a csapat egy emberként kapta a fejét a nyugati ablakhoz, amelyen tisztán lehetett látni, ahogy hét pici fénypont közeledik hozzánk.
- Jönnek.-suttogta valaki, és egyetértettünk. Furcsamód nem pánikoltunk. Azt hittem, ha ez megtörténik, eluralkodik a káosz és én is rémülten fogok fel-alá rohangászni. De nem tettem. Csak ültem egyhelyben és bámultam az egyre jobban látszódó fáklyás alakokat. Nem is az suhant át a fejemen, hogy halálos veszélyben vagyok, hanem az, hogy mennyire ironikus, hogy a szerelmem egy olcsó, hatásvadász fantasyba illően fog elpusztítani.