9. fejezet

Sziasztok :)
Itt is van az új rész, remélem, tetszeni fog :)
Köszönöm szépen a kommentet (nagyon örülök, ha leírjátok az észrevételeiteket!), válaszoltam is rá :)
Ami ezt a fejezetet illeti, nekem ez az egyik kedvenc részem a történetből, nagyon jó volt írni! :) Kicsit rövid, de a hangulatát nagyon szeretem :)
Mivel a következő már a tizedik rész lesz, a kerek szám örömére azt igyekszem a következővel együtt hozni!:)
(Ez nekem nagy szám, egy blogommal sem jutottam még el idáig...nem vagyok egy kitartó típus, de ezt a történetet imádom írni :) )
Nem is húzom tovább az időt ( így is maratoni hablatyot kaptatok...), jó olvasást! :) ♥
xoxo
Zs

- Itt vannak. - Nem kellett alany a mondatba, tudtam, hogy kikről beszél - De valamelyik beengedett a fejébe. -suttogta döbbenten.
- De akkor meg kell bíznia benned! Tehát ismer... Nem tudod kideríteni, hogy ki az?
- Megnézem az emlékeit...  Nagyon furcsa ez az egész... Csak olyanok fejébe szoktam belelátni, akiébe akarok. Az övébe nem akartam. Szinte hozzámvágta a támadásról szóló terveiket. - Magyarázta, miközben a tekintete már a semmibe révedt, így tudtam, hogy megint sikerült bejutnia az ismeretlen buruk fejébe. - Claire... -suttogta elhaló hangon és könnyes szemmel nézett rám. -Annyira sajnálom!
Kellett pár perc, hogy felfogjam a mondat értelmét. Csak magam elé meredtem és szünet nélkül ráztam a fejem.
- Nem. Nem lehet ő. Nem lehet buruk. Nem lehet ellenem.
- Nincs ellened. - Jelent meg egy halvány mosoly Emily arcán. Meglepetten kaptam fel a fejem. - Meg akar védeni.
- De buruk! Én pedig baikla.. ez így nem megy... Legalábbis nem most... Talán a harcok után, ha minden elcsitul... Nem védhet engem... Az életét kockáztatja... - Hebegtem összefüggéstelenül.
- Azt hiszem, többet érsz neki, mint az élete. - Emily szavainak hatalmas súlya volt. De tudtam, hogy komolyan beszél. És azt is, hogy látja Chris gondolatait. Tehát nem is alaptalanul. - Gyere, A barátod küldött egy erdőtérképet gondolatban... - kuncogott Em - Menjünk vissza a kunyhóba.
Szó nélkül követtem a nedves avaron. Nem tudtam megszólalni. Veszélyben volt az életem, nagy veszélyben. A tűzzel játszottam. Tudtam, hogy nem lehetetlen a buruk-baikla kapcsolat, utánaolvastam, mikor megtudtam, ki vagyok... de sosem gondoltam volna, hogy pont én leszek az egyik kivétel. És én nem akartam átállni. De tudtam, hogy valamelyikünknek át kell. De végülis nem biztos, hogy túléljük a harcot, szóval...
Az út élesen jobbra kanyarodott, a kanyar után pedig megláttuk a kunyhót. Furcsa módon most nem volt kellemes hatással rám, úgy éreztem, hogy ahogy közeledem hozzá, úgy távolodom el Christől és a gondolataitól. Ahogy a kunyhó közelébe értünk, éles fájdalom nyilallt a fejembe. Ezzel egy időben egy árny kilépett a fák közül. Megrémített. Tudtam, hogy buruk. Tudtam a fejfájásból. De ismerte a rejtekhelyünket és mégsem használta ki a lehetőséget. Az árny felénk fordította az arcát, amin így megcsillant a holdfény, láthatóvá téve tökéletes vonásait.
- Chris! - sikkantottam fel és akaratlanul is szaladni kezdtem felé. Abban a pillanatban teljesen mindegy volt, hogy mik vagyunk pontosan. Nem léteztek burukok, baiklák, nem volt ott az erdő, nem volt ott Emily. Csak Chris volt és én, aki eszeveszett iramban futottam felé. És rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy milyen harcok vannak éppen, mi sosem  leszünk egymás ellen. Először megrémült és el akart menni, de valamiért mégis a maradás mellett döntött. Kitárta a karját így felfogva a lendületemet. A karomat szorosan a dereka köré fontam és úgy kapaszkodtam belé, mint egy gyerek.
Egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Kisimított egy rakoncátlan tincset a szememből és az arcomat a két keze közé fogta.
- Kérlek, soha többet ne gyere be a sűrűbe. - A szeme tele volt aggodalommal és gondoskodással - Fogalmad sincs, milyen veszélyes. Szinte belesétáltatok a tanyánkba...
- Hányan vagytok?
- Utálom, hogy áruló lettem... de ha ezzel meg tudlak védeni: velem együtt heten.
A vállába fúrtam a fejem és abba kuncogtam bele:
- Mint a gonoszok?
- Mint a gonoszok. - Mosolyodott el ő is.
- Kérlek, ne hagyj itt - néztem fel rá könyörögve.
- Claire - suttogta - értsd már meg, hogy halálos veszélyt jelentek rád nézve.
 - Nem. A többi hat buruk igen. De te nem. És ha te itt vagy velem, még ők sem.
- Claire... Olyan dühös voltam magamra, hogy azt hittem, téged utállak. Majdnem megöltelek. - Mondta lehunyt szemmel és láttam, hogy borzasztóan utálja ezért magát.
- Ma pedig megmentetted Em életét is és az enyémet is.
- Szörnyen makacs vagy - nevetett és újra magához szorított. Meseszép pillanat volt, de tudtam, hogy nem tarthat sokáig. Igyekeztem minél inkább magamba szívni a hangulatot.
- És most mi lesz? - néztem fel rá.
- Nem tudom. A legjobb az lenne, ha távol tudnád magad tartani tőlem.
- Akkor kérem a B tervet.
- Nincs B terv.
Szomorúan nézett le rám, én pedig éreztem, hogy egy kövér könnycsepp végigszalad az arcomon.
- Nem fogadom el az A tervet.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld, hanem oldjuk meg! Együtt meg tudjuk oldani!
- Claire. Nekünk nincs "együtt"-ünk. Mi egymás ellen lettünk kitalálva.
- És mégis egymásnak.
- Nem. Ez csak a mi bolond mazochista jellemünk miatt van. - nevetett fel keserűen.
- Nem tudlak manipulálni. Nekem olyasvalakit kellett találnom, aki magától szeret.
- Szóval én szeretlek? - nézett rám huncut mosollyal. Én csak elnevettem magam, rosszallóan megráztam a fejem és újra átöleltem.
A kis faház ajtaja hirtelen kivágódott és Hannah rontott ki rajta.
- Claire! Hol a francban voltatok?! El tudjátok képzelni, hogy aggódtunk?! Mi lett volna, ha két baikla még a csata előtt meghal?!
- Akkor még mindig többen lettetek volna, mint a burukok. - szakítottam félbe.
- És ki az, akit idehoztál a titkos bázishoz ölelgetni?
Chris mosolyogva odalépett Hannah elé és kezet rázott vele.
- Chris Ellwood. Nagyon örülök.
- Nem lettem okosabb.
- Ja, persze. Buruk vagyok. Elnézést.
Hannah kifejezéstelen tekintettel meredt Chris arcába.
- Nem érzem az energiáidat. - suttogta.
- Jaj, milyen illetlen vagyok. Chris Ellwood, buruk, különleges képességem a mentális képességek elleni védőburok. - nevetett - Ja, és undorító áruló.
- Claire! Te idehoztál egy burukot! - meredt rám Hannah.
- Ó, jöttem én magamtól is! Hát ilyen szerencsétlennek nézek ki? - kérdezte Chris lebiggyesztett ajakkal. Kezdte egyre jobban élvezni a játékot.
Én mosolyogva figyeltem a jelenetet, az időközben mellém lépő Emily viszont korántsem találta olyan viccesnek. Finoman megérintette a vállam és csendesen csak annyit mondott:
- Megint kizárt a fejéből. Talán nem is olyan nagy áruló.
Dühösen fordultam felé.
- Idejött egyedül tizenegy baikla közé! Könnyedén megölhetnénk. De ő egyedül jött, mert bízott bennünk. A legkevesebb, hogy mi is megbízunk benne!
- Ha megölnénk, elindítanánk a háborút. És tudja, hogy azt nem akarjuk.
- És a terveik? Megmutatta neked őket!
- Azok is simán lehetnek kamuk. Nem tudhatjuk, hogy nem hazudik-e...
Hannah és Chris felé néztem. Már kezdett elcsitulni a civakodásuk. Chris felnézett és mosolyogva intett a fejével, hogy menjek oda. Legszívesebben megint szaladtam volna, de zúgott a fejemben, amit Em mondott. Továbbra is rendíthetetlenül bíztam Chrisben, de tudtam, hogy Emily a félelmeit megosztja majd a csapattal. És féltem, hogy eltiltanak tőle. Lassan odasétáltam és megálltam mellette.
- Bocsi, szünet - emelte fel a kezét Hannah felé, aki megállás nélkül faggatta. Megfordult, és a lányoktól kicsit távolabb vezetett. Szembefordult velem, két kezét a derekamra csúsztatta. Homlokát az enyémnek döntötte és mélyen a szemembe nézett.

- Vissza kell mennem. - suttogta - Már keresnek. Gondolatban tudunk kommunikálni és már ordítoznak...
- Emily nem bízik benned. - mondtam gondterhelten.
- De te igen?
- Én igen.
- Akkor jó. A többi nem számít.
- Nem fogják engedni, hogy együtt legyünk. - mondtam a sírás határán.
- Nem érdekel. Megoldjuk. Mindent megoldunk együtt.
- Együtt? - kérdeztem mosolyogva. Nemrég még én mondtam ugyanezt és ő tartotta lehetetlennek. Most már mind a ketten hittünk benne.
- Együtt. Csak ne lássalak sírni. Olyankor mindig késztetést érzek, hogy megcsókoljalak...-fintorgott huncutul.
- Brühühü - jelentettem ki nem kifejezetten élethűen.
- Csibész vagy! - nevetett, de lehajolt és egy puszit nyomott a számra. - Együtt. - fonta össze ujjainkat.
- Együtt - mosolyogtam, és szorosan hozzábújtam. - Ismered a Csillagainkban a hibát? Nekünk az együtt lehet az okénk..
- Most nem kifejezetten értettem, amit mondtál... De amúgy ja. Mindig azt olvasgatom elalvás előtt és romantikus helyzetekben mindig van valami nyálas szövegem - felelte nevetve.
- Hé, nem vicces! Az egy nagyon jó könyv!
- Majd feltétlenül elolvasom. - nevetett, de nem láttam lehetetlennek, hogy tényleg megteszi. - Mennem kell, különben idejönnek. De még találkozunk - borult el az arca.
- Rendben. Bízom benned.
Halványan elmosolyodott, erősen magához szorított majd elengedett és szó nélkül elsétált. Néztem a hátát, ahogyan egyre messzebb kerül tőlem. Még akkor is bámultam a rengeteget, mikor már nem látszott.