3. fejezet

Sziasztok :) Itt a következő rész, remélem, tetszeni fog :))
A kommenteket továbbra is várom ;)
xoxo
Zs

(- Gyere ide!-ölelt magához, én pedig a vállába fúrtam a fejem. Egy tök idegen srácéba. Akit nem is ismerek.)

Nem tudom, meddig ültünk ott. Csak sírtam, ő pedig vigasztalt. A hajamat simogatta, miközben eddig azt sem tudtam, hogy létezik...
- Kérlek, ne adjátok le az üzenet végét-nyöszörögtem.
- Claire, bejött ide, elmondta és megkért rá...
- De közben áramszünet volt... Lehet, hogy elveszett a felvétel...-néztem rá cinkos mosollyal. Ő csak megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy-nevetett. Éreztem, ahogyan a mellkasa a fejem alatt megemelkedik, majd lesüllyed. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve. És mégsem fogtam fel, csak amikor már késő volt. Hátrébb húzódott egy kicsit,  a két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
- Szóval gyertyafényben is ilyen szép vagy...-suttogta, és elkezdett közelíteni felém. A fejemben megszólalt a vészcsengő. És mégis hagytam magam. Csak átengedtem magam az érzésnek, ahogyan lassan már összeért az orrunk, és megcsókolt. Úgy éreztem, mintha felrobbantam volna. Három éve nem gondoltam másra, csak Dave-re. Most pedig meggyulladtam. Rájöttem, hogy nem is tudom, hogy néz ki Chris. És hogy nem is érdekel. Csak az számított, hogy ott vagyok vele. Hogy nem is ismer, és mégis így bánik velem.
De sajnos csak egy pillanat volt az egész. Még el sem kezdődött, de már véget is ért. Hirtelen elengedett, felugrott, és kiviharzott a helyiségből. Hirtelen éles fény hasított a szemembe. Visszajött az áram. Feltápászkodtam, odaléptem a géphez, és kitöröltem a videót is, és az üzenetet is. Elfújtam a mécseseket, és kiléptem a folyosóra.

 Hatalmas zűrzavar fogadott. Az egész iskola a folyosón tolongott. Megjelent az igazgató, és mindenkit elküldött a dolgára, így két perc múlva már csak én álltam a folyosón. Kihalt volt az egész. Mindenhol széthullott papírdarabok mutatták az előbbi felfordulást. Csak a plafonon elhelyezett néhány lámpa fénye juttatott világosságot a folyosóra. Két éve járok ide, és nem vettem észre, hogy a folyosó ablaktalan. Nem is zavart. De most két magányosan a folyosón töltött perc elég volt hozzá, hogy az egész légkört fojtogatónak érezzem. Elrohantam a mosdóba, és megmostam az arcom. Némileg megnyugodtam, de még mindig nem hagyott békén az érzés, hogy valami nincs rendben. Lehuppantam a folyosó kövére, és csak gondolkodtam. Nem volt ott egy lélek sem. Egymagam kucorogtam a hideg padlón, kötött pulcsimat magam köré tekerve. Tehát Chris sulirádiós. És szeret. Sokkal több dolgot tud rólam, mint én róla. Ahogy felismertem a tényt, még nyugtalanabb lettem. Egy közösségi oldalon sem ismerősöm, eddig nem is tudtam, hogy létezik. Mindenhol privátak az adataim. Ennek ellenére miközben vigasztalt, egy csomó dolgot mondott, amit csak ismerősök tudhatnak rólam. Utáltam magam, hogy ez csak most tűnt fel. Egyáltalán: melyik osztályba jár? Még ezt sem tudom róla...

Mikor sikerült lenyugodnom, megkerestem az osztályomat, és beestem 15 perc késéssel a matekórára. Hatalmas fejmosást kaptam, de egyáltalán nem érdekelt. Nyugtalanított az egész nap, fájt a fejem és a hátam. Csak elmormogtam egy bocsánatot és lehuppantam a helyemre. A megmaradt 30 percben Dave felváltva nézett rám és Emily-re. Emily ideges volt. Jó hogy, hiszen most azt hiszi, hogy Dave nekem vallott szerelmet a sulirádióban. Te jó ég, mintha évek teltek volna el... Nem is érdekel. Persze, van bennem egy tompa szomorúság, de olyan, mintha a fájdalmamat Chris magával vitte volna.
A szünetben feszülten vártam a sulirádió megszólalását, hátha volt egy biztonsági mentés a felvételről, amit nem vettem észre. Láttam, hogy Dave is idegesen néz hol a stúdió ajtajára, hol a hangszóróra, hol Emily-re, hol rám. Vicces volt. De tényleg ez vagyok én?! Eddig mindig az volt a célom, hogy Dave boldog legyen. És most azon szórakozom, hogy mennyire nem az?! Nem, ez nem én vagyok.
Céltudatosan elindultam a folyosón Emily felé. Mikor mellé értem, megmarkoltam a karját, és magammal rántottam egy udvarias "Gyere már"-morgás kíséretében. Nem nagyon értette, mi van. Én pedig vonszoltam magam után Dave-hez. Mikor odaértünk hozzá, nagy levegőt vettem. Hevesen vert a szívem.
- Dave, ő itt Emily. Emily, ő itt Dave. Tudod, a fiú, aki szerelmet vallott neked előző szünetben. Ugye tudod, hogy az neked szólt?!-néztem rá tettetett kíváncsisággal. Baromi vicces volt mindkettejük arckifejezése.-Szóval, Dave, Emily is szeret téged. Beszélgessetek. Jó szórakozást.-mondtam, elengedtem Emily karját, és egy széles vigyorral az arcomon sarkon fordultam. Aztán éles fájdalom hasított a fejembe és elsötétült a világ. Még éreztem, hogy estemben egy erős kéz kap el.

2. fejezet

Sziasztok :) hoztam a következő részt :)
Jó olvasást! És ha bármi észrevételetek van, kommenteljetek ;)
xoxo
Zs


(- Ígérd meg, hogy nem fogod bántani, okolni, és ugyanúgy fogsz velem viselkedni, mint azelőtt, hogy elmondtam volna.
- Ígérem!
Nagy levegőt vettem.)

-Ismerem?-kérdezte türelmetlenül.
- Igen.
- Jól ismerem?
- Igen.
- Nagyonnagyon jól ismerem?
- Igen.
- Én vagyok az?
A szívem a torkomban dobogott, és nem válaszoltam.
- Én vagyok az?- ismételte meg a gyilkos kérdést.
- Igen-suttogtam elhaló hangon. Ajtónyikordulást hallottam.-Dave? Dave? Itt vagy?
Nem válaszolt. Kikukucskáltam a fülkéből. Nem volt itt. Na, de jó...
Kiléptem a wc-ből és elindultam a folyosón. A diákok már mind a termek felé vették az irányt, így én is elindultam a miénk felé. Beléptem az ajtón, és Dave-et kerestem a szememmel, de nem volt a helyén. Egyáltalán: sehol sem volt. Szomorúan ültem le a helyemre.
- Minden rendben?-nézett rám Emily a szomszéd padsorból. Ránéztem, és megráztam a fejem.
- Piszok mázlista vagy.-mondtam végül, és felpattantam az ajtónyitásra. Hiába: nem Dave volt, csak a tanárnő. Elkezdődött életem legeslegborzasztóbb 45 perce. Emily fürkésző pillantásai, Dave üres padja, a kibírhatatlan kémiatanárnő. Lehet ez még rosszabb? És lett. 20 perccel becsöngetés után megjelent az ajtóban Dave. A tanárnő gyilkos tekintettel nézett rá.
- Szerbusz, kedvesem. Szeretnélek tájékoztatni, hogy...-kezdte, de Dave félbeszakította.
-Elnézést, tanárnő, többet nem fordul elő. Muszáj volt beszélnem a stúdiósokkal.
- Ülj le fiam, de ha még egyszer így elkésel, beírlak hiányzónak, ha pedig ezenfelül félbeszakítasz, akkora szaktanárit adok, hogy az ellenőrződben nem fog elférni!- üvöltötte, és ha jól láttam, habzott a szája (!).
- Igen, tanárnő-motyogta Dave, és elindult az előttem lévő pad: vagyis a helye felé. Ott ültünk még 25 percen keresztül, és néztem a hátát. Keresztülnéz rajtam. Szépen vagyunk. És még ezt is lehetett fokozni.
"...a következő számunk pedig szóljon egy csodálatos lánynak! Íme, az üzenet:..."-hallottam a bemondó lány hangját a sulirádióból. Unottan megforgattam a szemem, és a szekrényemhez léptem. De a következő pillanatban úgy rezzentem össze, mint akit villámcsapás ért, a hangszórókból ugyanis Dave hangja szólalt meg.
"Amikor először megláttalak, még nem tudtam, mi vár rám. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű vagy. Aztán pedig arra is rájöttem, hogy te kívül is-belül is gyémánt vagy. A tested és a lelked is. Sajnálom, ha néha tuskó voltam, sajnálom, ha sokszor nem tudtál hova tenni, sajnálom, mert lehet, hogy mindent elrontottam már."-itt egy kis szünet következett, ami épp elég volt a megőrülésre. Ez nekem szól, vagy Emily-nek? Mi történik velem?-"Nagyon sokat jelentesz nekem,..."-mély levegőt vett, én pedig egyre homályosabban láttam-"Claire"-mondta ki végül a nevet, előttem pedig minden elsötétült. De nem ájultam el. Áramszünet. Nem tudtam meg az üzenet végét! Mi a vége?! Felvitte a hangsúlyt, még mondani akart valamit! A sötétben tapogatózva a stúdió felé vettem az irányt. Valakinek nekimentem.
- Ne haragudj!-mondtam, és már indultam is volna tovább, de az illető megragadta a karom.
- Óvatosan-kuncogott megnyugtató mély hangon.- Te vagy Claire, igaz?
- Én vagyok. Látod, máris több dolgot tudsz rólam, mint én rólad.
- Chris. Örvendek-kuncogott tovább.
- Megtennéd, hogy elengedsz?-néztem rá szemrehányóan, habár ő ezt nem láthatta. Válaszképpen csak az arcomba világított egy zseblámpával.
-Áú!-nyafogtam-normális vagy?!-megint nem kaptam választ, csak elkezdett húzni maga után. Hallottam, ahogy egy ajtó kinyílik, majd becsukódik. Elengedte a karom, és kotorászni kezdett a hangokból ítélve. Egyszer csak a szoba másik végében halvány fény jelent meg, majd kis idő múlva még egy.
- Te mécseseket gyújtasz?!-röhögtem el magam.
- El is fújhatom, ha nem szereted használni a szemed-gúnyolódott.
- Nagyon vicces-fontam keresztbe a karom magam előtt-Ezért hoztál ide? Hogy megmutasd, hogy van mécsesed?-kérdeztem maró gúnnyal. Kezdett elegem lenni a srácból.
- Nem.-mondta, és azt hiszem, akkor beszélt először komolyan.-Mutatni szeretnék neked valamit. Tudod, az előző szünetben itt járt egy srác...
- Dave Harrison, mi van vele?-kérdeztem, talán túl lelkesen. Chris elmosolyodott, és a gépéhez lépett. Bekapcsolta, kattintgatott párat, majd intett nekem. Odaléptem mellé, és pár másodperc múlva betöltött a videó. A lánywcben készült.:
"Ismerem?"-hallottam a kérdést, és tudtam, milyen beszélgetés következik utána. "Igen."-felelte a felvételen az erőtlen hangom.
- Nem lehetne ezt átpörgetni?-néztem könnyes szemmel Chrisre. Ő rémülten nézett rám, és két kattintással a lényegre ugrott. A felvételen épp Dave-et keresem, majd kimegyek a wc-ből. Pár perc múlva megjelenik a képben Dave, és odamegy ahhoz az ajtóhoz, ami mögött én voltam. De már nem vagyok ott. Dave keres, minden fülkébe benéz, a nevemet szajkózza, majd párszor pofon vágja magát, beveri a fejét a falba, és kimegy. Chris leállította a felvételt, de én még hosszasan néztem a franc tudja, milyen bandát ábrázoló hátteret. De nem is láttam, csak néztem. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, és tudtam: ezt ezer fogja követni.
- Van egy hangfelvételem is...-kezdte-aminek már hallhattad az elejét. Szeretnéd a végét?
- Igen.
- Rendben-mondta, és bekapcsolta.
"Amikor először megláttalak, még nem tudtam, mi vár rám. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű vagy. Aztán pedig arra is rájöttem, hogy te kívül is-belül is gyémánt vagy. A tested és a lelked is. Sajnálom, ha néha tuskó voltam, sajnálom, ha sokszor nem tudtál hova tenni, sajnálom, mert lehet, hogy mindent elrontottam már. Nagyon sokat jelentesz nekem, Claire, de Emily, te egy csoda vagy. Szeretném, ha mindketten elfogadnátok egymást, és ezt a helyzetet. Beszéljük meg! Kérlek!" Itt egy kis szünet következett, majd újra Dave szólalt meg: "És ennyit gondoltam. Le tudnátok adni? És hozzá Emeli Sandé-Read all about it. Köszönöm." A hangfelvételnek vége szakadt, de Chris beszélni kezdett:
- Azt mondta, hogy téged sem akar elveszíteni, de Emily most mindennél fontosabb neki. És ha talán lehet valami...akkor ezt az alkalmat nem éri meg elszalasztani, akkor sem, ha soha többé nem beszélsz vele, és ez neked nagyon fáj.
Gőzöm sincs, hogy jutottam idáig, de a következő pillanatban a földön voltam, és zokogtam. Keservesen. Több hónap fájdalma volt az, ami kijött belőlem. Egyszerre mindent rázúdítottam Chrisre.
- Fel tudod ezt fogni? Gőzöm sincs, mióta hallgatom, hogy fantasztikus. Emily tökéletes. Emily gyönyörű. Csak Emily érdekli. Én nem érek neki semmit. Mikor elmesélte, hogy megcsókolta...Mikor elmesélte, hogy összejöttek. Mikor elmesélte, hogy szakítottak... Minden egyes történetnél csak mosolyogtam. Vigasztaltam, én őt. És hogy közben én mit éltem át, az senkit sem érdekel?!
- Gyere ide!-ölelt magához, én pedig a vállába fúrtam a fejem. Egy tök idegen srácéba. Akit nem is ismerek.

1. fejezet

Sziasztok :) Itt is van az első rész, remélem, tetszeni fog :)

xoxo

Zs

Claire szemszöge*

Ugyanúgy indult ez a nap is, mint a többi. Reggel felkeltem, elmentem suliba.
Dave amint meglátott, elindult felém. Nagyot dobbant a szívem.
- Szia!- köszöntem neki mosolyogva.
- Szia.
- Naa, mi a baj? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal, amire már ő is elmosolyodott.
- Mi szokott, ha hozzád jövök?- kérdezte keserű mosollyal.
- Emily.
- Talált.
- Na, mesélj, mi történt. -kértem mosolyogva. Kívül mosolyogtam. Belül nagyon fájt. Még szerencse, hogy ilyen jó színész vagyok. Szerettem Dave-et, jobban, mint kellett volna. Nem lett volna szabad, mert én ismertem legjobban az érzéseit, én tudtam a legjobban, hogy semmit nem akar tőlem, hiszen naponta végighallgattam az Emily- vel kapcsolatos érzéseit... Ez volt a legnehezebb az egészben. Az még jól ment volna, hogy tudjam, hogy nem érez irántam semmit. De végighallgatni, ahogy egy másik lányt nevez gyönyörűnek, hogy egy másik lány foglalja le minden gondolatát... Nehéz volt.
- De ha nem érdeklem, akkor ezen miért kapta így fel a vizet?!
- Tessék?!- kaptam fel a fejem.- Ne haragudj, azt hiszem, kicsit elkalandoztam.- mondtam. Pontosítok: teljesen belefeledkeztem a gyönyörű szemeibe...
- Hol vesztetted el a fonalat?- nézett rám kicsit sértődötten.
- Azt hiszem...azt hiszem még a legelején. - kaptam el a fejem. Szép kis barát vagyok...
- Valami gond van? -kérdezte.
- Nem, nem, ne haragudj, csak...mostanában nem túl jól alakulnak a dolgok...- mondtam.
- Mesélj, attól könnyebb lesz - kacsintott rám. Jaj!
- Nem...hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne.- fejeztem be végül.
- Miért?-nézett rám kiskutyaszemekkel.- Én is mindent elmondok neked!
- Jaj, ebben teljesen igazad van, csak...csak rosszul éreznéd magad miatta.
- Valami rosszat csináltam?
- Nem, nem tehetsz semmiről.
- Akkor el kell mondanod.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet lenne...
- Mondd el! - követelte.
- Csak...nem szeret, akit én szeretek.
- Hah, ismerős a helyzet...- nevetett keserűen. Ott ültünk a folyosón, a hideg kövön egymás mellett, és sajnáltuk egymást. Mélyet sóhajtott, és a vállamra hajtotta a fejét. Hevesen vert a szívem. Huh, nyugi, Claire, mert minden rezdülésedet érzi most...
- Valami gond van? - kapta fel a fejét. - Úgy lihegsz, mint akit fojtogatnak.
Na, király.
- Nem, nincs. Csak...csak be van dugulva az orrom, és nehezen kapok levegőt.- jutott eszembe egy ésszerű magyarázat.
- Szép pár vagytook!-röhögött ránk Ashley, mikor elment mellettünk.
- Istenem, mikor fogja már fel ez a szerencsétlen, hogy csak barátok vagyunk, és semmi többet nem akarunk a másiktól!- horkant fel Dave. Nem bírtam tovább, kicsordultak a könnyeim. Még jó, hogy Dave feje a vállamon pihen, úgyhogy  nem látja.-gondoltam. Utállak, Murphy: Dave felpattant mellőlem, és a kezét nyújtotta.
- Gyere, lassan kezdődik az óra!
Igyekeztem valamit az arcom elé kapni, de késő volt.
- Te sírsz! Mi a gond? - ijedt meg.
- Semmi, csak, csak...-feltápászkodtam, direkt a keze nélkül- csak most hagyj egy kicsit. Ne haragudj.- mondtam, és elrohantam a WC- be. Mikor egy fél perce bent voltam, valaki elkezdett dörömbölni az ajtón.
- Claire, mondd el, mi baj!- követelte.- Melyik srác miatt vagy ennyire padlón, meglátogatom!- röhögött.
- Pont ezért nem fogom elmondani.
- Naaa...
- Ígérd meg, hogy nem fogod bántani, okolni, és ugyanúgy fogsz velem viselkedni, mint azelőtt, hogy elmondtam volna.
- Ígérem!
Nagy levegőt vettem.

Szereplők

Szereplők:

Ő Claire Swon. Rengeteg oldala van, nehéz kiismerni. Sokat bolondozik, mindig őszinte és jóindulatú. Legszívesebben fehér, vagy pasztellszínű ruhákat hord. Szőke, kék szemű. Az igazáért bármikor hajlandó kiállni, és ez eléggé megosztja az őt körülvevő embereket.

Ő Ashley Walker. Festett szőke hajából kivillanó fekete és rózsaszín tincseivel mindig kitűnik a tömegből. Nagyon pörgős lány, szeret mások dolgába beleavatkozni, amiért kevesen szeretik. Tisztában van a csinosságával, és ezt az adottságát igyekszik is kihasználni...

Ő Emily Benson. Barna szeme, barna haja van. Rendkívül intelligens és érzékeny. A társai kicsit elvontnak tartják, de ez csak a bizonytalanságuk miatt van. Emily ugyanis a legtöbb időt egy olyan csoporttal tölti, akikkel legtöbbször csak elvonulnak, tudomást sem véve a külvilágról...

Ő itt Dave Harrison. Nagyon aranyos srác, jókat lehet vele beszélgetni, hülyéskedni...Érzelmes típus, szerelmi ügyben mindig Claire-től kér tanácsokat. Claire-en kívül viszont senkihez sem áll kifejezetten közel, igyekszik nem tartozni senkihez. Ez előnyére válik, ha vitahelyzetbe kerül...

 Ő Chris Ellwood. Gazdag szülők gazdag gyereke. Nagyon kedves is tud lenni, de sok embert kiakaszt. Legtöbbet egy elég botrányos csoporttal van, amiért rosszfiúként könyvelték el. De valóban így van?

Kezdésnek ennyit, majd jönnek még szereplők :))