12. fejezet

Sziasztok :)
Ez most egy rövid rész, de nem tudtam jobban lezárni. Ezért ígérem, hogy a következő hosszú lesz! Most ugyanis megérkezett a motiváció, legalábbis már van, aki ösztönöz :)
A hatalmas kihagyásért már nem is tudom, hogyan kérjek bocsánatot, most úgy tervezem, gyakrabban lesz rész.
Most viszont jó olvasást és szép álmokat nektek :*
Xoxo
Isabella Vines

 A felkészülés csak pár percig tartott. Nem is tarthatott volna tovább, mert a burukok ránktörték az ajtót. Az egész olyan volt, mint egy filmben. Ők csak álltak az ajtóban, és néztek minket, mi pedig néztük őket. Amennyire mi, baiklák hasonlítottunk egymásra, ők éppen annyira különböztek. Heten voltak. Egy fiú állt a v forma csúcsában, hárman-hárman pedig mögötte, a két oldalán srégen. Végignéztem rajtuk. Mindannyian fiúk voltak. Khaki nadrágot és fekete, kapucnis pulóvert viseltek. A legelső fiú latin származású lehetett, sötét szeme csak úgy izzott a gyűlölettől. Jobbra mögötte egy barna hajú, világos bőrű ikerpár állt, akik pont az a típus voltak, akik kék szemének azonnal hinnék. Mögöttük egy alacsony, néger fiú zárta a sort. A másik oldalon az első egy szőke, nagyon világos bőrű fiú volt, akit egy kerek arcú, ázsiai srác követett. Végül a sor végére tévedt a tekintetem. Tudtam, hogy látni fogom, de megrázott. Nem az, hogy tagadhatatlanul neki állt a legjobban az egyenruha. Nem az, hogy a kidolgozott testével kitűnt a többiek közül. Nem is az, hogy a világos haját milyen színűre festették a fáklyák fényei. Még a napsütötte, tökéletes arcát is kibírtam volna. A szeme nélkül. Ekkor gyűlöltem meg a képességem. Mert Chris rámemelte a tekintetét, és minden érzés, ami csak nagy odafigyeléssel lehetett volna kiolvasható onnan, most elemi erővel csapott le rám. Direkt mutatta meg. Pontosan tudtam. Chris rémült volt. Halálosan félt. Nem maga miatt. Miattam. Aggódott értem. Eközben eltökélt volt, és gyűlölte a körülöttem állókat. De még a gyűlöletében is volt valami olyan mély irónia, ami megremegtetett. Arra készült, hogy elpusztítson minket. És eközben menthetetlenül beleszerettem a zavarodott tekintetébe és abba, ami mögötte volt.

Emily felkapta a fejét. Meghallotta a gondolataimat. Vagy Chris gondolatait. Mindegy. De felém kapta a fejét anélkül, hogy átgondolhatta volna a mozdulatot. Ez ugyanis a csata első mozdulata lett. A csatáé, amit ő indított el anélkül, hogy akarta volna. Amint Em összerezzent és elmozdult, a latin buruk-vezér elhajította a fáklyát, amit az esés közben generálódó szellő oltott el sisteregve. Megindult felénk, a többi buruk pedig követte. Az ereimben megfagyott a vér, és csak vártam a végzetem. Nem tudom, ki bírt ezzel a képességgel, de ő kapott először észbe. Ő ugyanis villámgyorsan egy védőbúrát vont körénk. Erre mindenki észbekapott és védekezésbe kezdett. Vezetőnk csak kinyújtotta a kezét, és az ázsiai ellenfelünk kimerülten rogyott össze. A fekete buruk azonban búraeltávolító képességgel bírt. Villámgyorsan eltüntette felőlünk a védőpajzsunkat, és megindult felénk. Innentől kezdve az egészet csak egy lassított felvételként láttam, és még máig sem tudom, hogyan volt mindez lehetséges néhány másodperc alatt. Chris villámgyorsan megindult felém. Tudtam, hogy a túszejtés a céljuk egyelőre. De Chris tisztában volt a képességemmel, és azzal is, hogy csak rá nem hat. Hogyan szállhattam volna szembe vele? A fizikai erőm mélyen az övé alatt volt. De ugyanakkor, meglátva, hogy hogy elbizonytalanodtam, a kölyökképű szőke is felém iramodott. Észbe kapva megacéloztam magam, és egy hatalmas bizonytalansághullámot küldtem rá. Látszott, hogy egy pillanat múlva fogalma sincs, ki vagyok, és ő hol van. A pillanatomat kihasználva nekiiramodtam a másik irányba. Egyenesen valaki más mellkasának. Bizonytalanul néztem fel a szemébe. Amit nagyon nem kellett volna, mert azonnal megremegett a lábam, és le kellett sütnöm a szemem.

-Szia.-mondta, de érdes hangja alig hasonlított a rendesre.

-Szia.-feleltem várakozásteljesen.

-Megölelhetlek?-kérdezte.

-Felőlem...-válaszoltam egykedvűséget tettetve. Chris először erősen magához szorított, majd felkapott, és futni kezdett velem az erdő felé. Túsz lettem. Az első túsz.

11. fejezet

Drága olvasóim! (vannak még nekem olyanok? :( )
Visszatértem az én elhanyagolt blogomra. Szörnyen szégyellem magam, amiért ilyen lelkiismeretlenül ritkán írok, de egyszerűen nincs időm semmire. A héten viszont leadtam a zeneiskolát, úgyhogy lehet, hogy innentől kezdve lesz...
Mint láthatjátok, Isabella Vines lettem, ebben semmi logika nincs, csak akartam, hogy egy név tartozzon a sztorihoz.
Viszonylag rövid rész lett, de igyekszem a következővel!
A visszajelzéseket még mindig várom!;)
Na, de gyanítom, hogy nem ezt akarjátok olvasni, hanem a részt, szóval még egyszer ne haragudjatok és jó olvasást!
xoxo
Isabella Vines

Már számítottam erre a hírre, de mégis hirtelen ért. Azt hittem, több időnk van.
A megbeszélés végeztével visszafelé tartottunk a városba. Én a csoport közepe felé bandukoltam teljesen egyedül. Senki sem értékelte a burukos produkciómat. Otthon kimerülten beestem az ágyba és azonnal álomba is merültem. A hirtelen mély álomba zuhanásom eredménye: reggel gyűrött fejjel, elkenődött sminkben, a tegnapi ruhámban, késve és totál kómásan ébredés. Kapkodva felöltöztem, arcot mostam, a hajamat gyors kontyba tekertem és futottam az utolsó buszhoz, amivel még beérek. Siker.
Viszont mikor betoppantam, már mindenki a helyén ült a tanárt várva, úgyhogy érkezésemre mind felpattantak, majd mikor rájöttek, hogy én vagyok, halk nevetgéléssel huppantak vissza a székeikre. Egyedül egy ember nem reagált semmire. Chris. Megindultam a helyem felé, és mikor elhaladtam mellette, megérintettem a vállát és szélesen mosolyogva elsuttogtam egy sziát. Ő egy pillanatra felemelte a fejét, végigmért, mint egy darab húst, majd újra elmerült lejátszójának tanulmányozásában. Sikerült neki. Megtalálta a módot, ahogyan a lehető legkínosabb helyzetet idézheti elő. Nekem fogalmam sem volt, mi baja, pár lány kárörvendőn méregetett, Emily gyanakodva próbált turkálni barátom (?) fejében, a többi osztálytárs pedig csak egy halk kacagással nyugtázta az esetet. Megsemmisülten mosolyogtam és lehuppantam a helyemre Em mellé. Ő úgy nézett rám, mintha a fejembe akarna látni. A gond az, hogy tényleg épp ezen ügyködött.
- Ha érdekel valami, kérdezd meg. - mondtam csípősen és lezártam a fejem előtte.
- Történt valami köztetek, amiről nem tudok? - folyamodott Em savanyú arccal az információszerzés hagyományos formájához.
- Nem. - feleltem kurtán.
- Akkor valami nem oké.
- Tényleg? Jó, hogy mondod! Én is mindig megszégyenítem azokat, akiknek előző nap még azt mondtam, hogy szeretem őket.
- De vicces. Szóval mondta, hogy szeret?
- Ig...- pörgettem át az előző nap eseményeit magamban - Nem. Lett volna rá lehetősége, de nem.
- Hát... a burukoknál egyetlen dolog erősebb a gyűlöletnél. A szeretet. Erről soha sem hazudnának. Szóval ha egy buruk azt mondja, hogy szeret, akkor azt úgy is gondolja. De ha nem mondja... nem tudom. Nem értem. Túl váratlan pillanatokban zár ki a fejéből. Összeilletek. Még mindig csukva vagy. - bosszankodott Emily.
- Bocs - vigyorodtam el kajánul - De ez marad is egy kis ideig.
Órák után kifelé vettem az irányt a suliból. Ahogy kiléptem az ajtón, megakadt a szemem egy társaságon. Hatan voltak, és szemmel láthatóan vártak valakire. Amint rájöttem, kire várhat az iskola mellett hat tökéletesen kidolgozott testű, mégis zárkózott fiú, meg is jelent a megoldás. Chris amint kilépett a kapun, felcsapta a kapucniját és egyenesen a társaság felé tartott. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem úgy, mint a többiek. A hat fiú, míg Chris a kapu és a csoport közötti távolságot szelte át, körbepillantott az udvaron. Az egyikük tekintete megállapodott rajtam és gúnyosan elmosolyodott. A következő pillanatban a többi öt szeme is megakadt rajtam. Ekkor ért oda hozzájuk a hetedik tag, aki csak egy semmitmondó pillantással nyugtázta, hogy ott vagyok, majd hátat fordított, és oldalán a csoporttal kilépett a kapun és eltűnt a szemem elől. De volt egy pillanat, Volt egy pillanat, amikor mind a heten engem néztek, és akkor olyan erejű fájdalom hasított a fejembe, amitől utólag is megborzongtam. Tehát így érzékelem a burukokat. Visszaidéztem a Chrissel töltött perceket, és rájöttem, hogy mindig fájt a fejem. De nem jöttem rá. Vagy talán nem is akartam. Annyira hittem, hogy ő nem lehet ellenem. Annyira szerettem volna, ha biztonságban lehettem volna mellette. Tegnap azt hittem, ez így is van, de ma megingott a hitem mindenben. Nem tudtam, mikor hazudik, és ez új volt. Mindig is volt érzékem hozzá, hogy meglássam, mikor mondanak nekem igazat. Eddig elhittem, hogy szeret. Most pedig elhittem, hogy utál. De megmagyarázni egyiket sem tudtam.
Kavargó gondolatokkal léptem ki a kapun, és hazafelé vettem az irányt. Tudtam, hogy ma ismét megbeszélés következik, és nagyon nem volt kedvem a kérdezősködésekhez. Nem maradhatott titokban, hogy Chris csak átejtett (én nem hittem ebben, de Em egész nap ezt hajtogatta), tudtam, hogy szabálymániás barátnőm (?) nem fogja tudni magában tartani ezt az infót. Nem is tudta. Jó pár óra múlva ugyanis a menedékházban ültem, ahol tizenkét dühös szempár meredt rám.
- Claire. Van fogalmad arról, hogy milyen veszélybe sodortál minket? Ez a ház eddig ismeretlen volt, de neked ide kellett hoznod egy burukot. Azt mondtad, felelősséget vállalsz érte. Azt mondtad, nem akar minket bántani és segíteni fog. Nos, hol a szerelmesed? Ja, persze! Épp hat másik emberrel tárgyal az elpusztításunkról! Amiben simán játszhat meghatározó szerepet az, hogy tudnak a menedékről. Már itt sem vagyunk biztonságban!
Összefont karral hallgattam Hannah monológját. Az elején higgadtan kezdte, azt hittem, ilyen kemény is marad végig. De szerencsére tévedtem. Bedühödött és elvesztette a kontrollt maga felett. Így nem lehet vitát nyerni.
- Eddig is jobban ismerték az erdőt, mint mi. Mikor Emilyvel eltévedtünk, Chris segített visszajutni. Erre nem emlékszel? Hogy eddig is veszélyesek voltak? Nem, biztosan csak azóta azok, hogy Chrissel fasírtban vagyunk. Igaz, ez tényleg logikus.
- Nem vitázni akartam, hanem...
- De sikerült.-szakítottam félbe.
- Na ide figyelj. Mi lenne, ha végighallgatnál? Nem vagy olyan helyzetben, hogy kioktathass minket. És ne akard nekem beadni, hogy Chris a hibás a történtekért vagy én. Szerintem közöttünk egy hibás van, és az te vagy!
- Lehet, hogy én sem akartam, hogy beleszeressek valakibe, aki átver és halálos fenyegetést jelent rám nézve. Én sem tehetek semmiről, és nem mondtam, hogy bármelyikőtök is tehet.
- De tudjuk, hogy gondoltad. Mindig könnyebb másokat hibáztatni, mint belátni, hogy te vagy a...
Hannah sajnos nem tudta befejezni a prédikációt, mert a csapat egy emberként kapta a fejét a nyugati ablakhoz, amelyen tisztán lehetett látni, ahogy hét pici fénypont közeledik hozzánk.
- Jönnek.-suttogta valaki, és egyetértettünk. Furcsamód nem pánikoltunk. Azt hittem, ha ez megtörténik, eluralkodik a káosz és én is rémülten fogok fel-alá rohangászni. De nem tettem. Csak ültem egyhelyben és bámultam az egyre jobban látszódó fáklyás alakokat. Nem is az suhant át a fejemen, hogy halálos veszélyben vagyok, hanem az, hogy mennyire ironikus, hogy a szerelmem egy olcsó, hatásvadász fantasyba illően fog elpusztítani.

10. fejezet

Drága olvasók!
Nehéz kifejezni, hogy mennyire szégyellem magam! Nem is tudom ezt a másik résszel együtt hozni, és meg is várattalak titeket nagyon...
De nekem nincsenek előre megírva a részek, mindent ilyenkor találok ki és borzasztóan lefoglalt az iskola. (Utálom a 10.-et...)
De most itt vagyok egy újabb résszel, ami nagyon remélem, hogy tetszeni fog!
Xoxo
Zs

- Ne bízz benne ennyire vakon! - lépett mellém Emily.
- Ki vagy te? A lelkiismeretem vagy a barátnőm?
- Ez nem a lelkiismeretről szól. Szereted őt, de attól még gondolkodhatnál is. Ez józan ész dolga, nem lelkiismereté.
- Figyelj, el tudom dönteni, hogy kiben lehet bízni. Van ennyi eszem. És benne lehet. Látom, zavar, hogy buruk, de nem tehetek róla. Te szabálymániás vagy és baiklamániás, de én nem. - förmedtem rá. Igazából sosem tudtam hová tenni Emilyt. Mikor megtudtam, hogy baikla, azt hittem emiatt és hogy mivel már én is az vagyok, jóban lehetünk. De úgy látszik, nem emiatt van. Mi nem vagyunk szimpatikusak egymásnak és kész.
Nagy léptekkel haladtam a bejárat felé, nyomomban Emilyvel és Hannahval. Valamiről beszéltek, de már inkább nem is hallgatóztam. Nem fogom hagyni, hogy eltiltsanak Christől.
- Szóval a lényeg az, hogy a birtokunkban van néhány terv a burukoktól Claire egyik ismerősének köszönhetően. - magyarázta a nagy asztalnak támaszkodva Hannah, és erősen megnyomta az "ismerős" szót.
Én csak unottan elfordítottam a fejem és kibámultam az ablakon. Nem kerestem semmit a tekintetemmel, mégis találtam. Amint felismertem, mit látok, a hideg végigfutott a gerincem mentén, fel, egészen a fültöveimig. Úgy húztam ki magam, mintha villámcsapás ért volna, kezeim pedig görcsösen markolták a szék karfáját. Olyan voltam, mint egy macska, aki bármelyik pillanatban ellenfelére vetheti magát. Az ellenfelére, aki egy túl közeli ûbokorban foglalt helyet és egyenesen engem nézett. A szemében annyi gyűlölet izzott, amennyit én tekintetben tükröződni még nem láttam soha. Utált engem ismeretlenül és tudtam, hogy harcolni is így fognak ellenünk. Abban a pillanatban olyan érzés borította el az agyam, mintha jövőbe látó lennék. És láttam, hogy a harc már nélkülem ér véget.
- Em. - Kaptam a mellettem ülő kezéért szememet még mindig az ismeretlenen tartva. Emily követte a tekintetem, és a szemem sarkából láttam az arcán a felismerést. A csoport többi tagjának is feltűnt riadt arckifejezésünk és az okát keresték, de az addigra felszívódott.
- Buruk volt. - Mondta magyarázatképpen Em, én pedig aggódva kerestem Hannah tekintetét. Tudtam, mi következik.
- Claire. - szólított meg érzelemmentes hangon. - Megtiltom, hogy ezentúl találkozz a burukoddal.
- Nem. - ráztam a fejem kétségbeesetten. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de eddig még reménykedtem a másodikban. Úgy tűnik, hiába.
- De. És ez nem csak a megbeszélésekre igaz. Tudom, hogy osztálytársak vagytok, de próbálj meg keresztülnézni rajta. Ha egy buruk a tanyánknál leskelődik, az felhívás keringőre. Szinte egyértelmű hadüzenet. A következő lépés a támadás lesz.
- Hogyan zajlik egy csata? - kérdezte félénk hangon Anne azt, amire már régóta kíváncsi voltam én is.
- Csúnyán. Soha nem folyik vér, csak a végén. De akkor nagyon. A burukok célja az, hogy megsemmisítsenek minket és ezzel megakadályozzák a baiklák szaporodását. Ez a harc évszázadok óta folyik, de még korántsem értünk a végéhez. Néhány csatát megnyertünk, néhányat elveszítettünk. Nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e befejezése a háborúnak. Egy csata a túszejtésről szól. Nincs harc nyíltan, egyszerűen csak elkezdenek eltünedezni az emberek. Senkit sem ölnek meg, ha nem muszáj. Kivéve, ha az összes baiklát összegyűjtötték. Csoportokat szeretnek egyszerre legyilkolni. Egy baikla viszont csak önvédelemből ölhet. Ha a burukok nem támadnak, nincs harc. Ők irányítják az egészet.
- Van esély rá, hogy nyerünk? - kérdezte halkan Leo.
- Van. Ezúttal egészen magas. A burukok túl hamar támadnak. Nem ismerik még a területet.
Nem akartam, de Hannah válasza hallatán megcsóváltam a fejem és lesütöttem a szemem. Éreztem magamon Emily tekintetét.
- De igen. - szólt közbe a lány kisegítve engem. - Claire-rel eltévedtünk az erdőben és Chris segített kijutnunk. Jobban ismerik az erdőt, mint mi.
Félénken felemeltem a fejem, mikor Em beszélni kezdett és a többiek arcát kémleltem, míg beszélt. A legtöbbjüké kíváncsi volt, meglepett vagy riadt, kivéve három embert. Hannah dühtől izzó szemmel nézett rám. Harry fintorogva meredt a semmibe. Ami a legjobban fájt, az Leo tekintete volt. Annyi fájdalom volt abban a nézésben, hogy nem tudtam nem elhinni azt, amit Em vágott a fejemhez nemrég. Leo kedvel engem. Túlságosan is.
"Ki az a Chris?" - hasított gondolataimba egy férfias hang, mire visszakaptam a tekintetem Harryre. Ő kíváncsi tekintettel nézett rám. "Először csak az ismerősöd, aztán eltiltanak tőle, végül kiderül, hogy vele randiztál az erdőben..." - folytatta, és gúnyos mosollyal méregetett. Én csak megráztam a fejem és folytattam a kinti táj tanulmányozását.
Hannah éppen elmélyülten magyarázott a szökési technikákról (egy csomót megjegyeztem, még jól jöhetnek...), mikor halk kopogás zavart meg minket. Hirtelen halálos csend telepedett a helyiségre és mindenki az ajtó felé fordult. Az halk nyikordulással kinyílt, előttünk pedig ott állt két húszéves-forma, tejfelszőke lány. Vagyis egy kétszer. Szakasztott másai voltak egymásnak, de az arckifejezésük merőben különbözött. Az egyik csodálattal jártatta végig a szemét a termen, míg a másik csak ijedten pislogott, mint egy kelepcébe zárt veréb.
- Teljes a létszám. - mosolyodott el Hannah, és a két idegenhez lépett. - Sziasztok. Hannah vagyok. Mostantól zi is a társaság részei vagytok.
- Hogy kerülök ide? - suttogta rémülten a félénkebbik jövevény. Hannah meglepve nézett rájuk.
- Nem emlékeztek?
- Nem. Csak lefeküdtünk aludni, aztán arra ébredtünk, hogy a tornácon alszunk a hintaágyban.- Felelte a testvére, miközben már a szobát járta körbe. - Tök buli. Mintha valami mágia részese lennék. Pedig valaki csak bedrogozott a tegnapi buliban. - nevetett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mondjuk, az ő szemszögéből ez még normálisabb megoldás volt, mint az, hogy mától a kezükben van a város sorsa.
- Pedig mágia részese vagy. Légy szíves, nyúlj a zsebedbe! - csillant fel Hannah szeme. A lány fejcsóválva bedugta a kezét a kis zsebbe, majd arca hirtelen elnyúlt és csodálkozva vette ki onnan a papírdarabkát. Hannah odasietett hozzá és hangosan felolvasta.
- Jessica Hale. Külön képesség: illúziókeltés. Ez te vagy? A te neved?
- Nem tudom. - pirult el a lány. - Nem emlékszem semmire.
- És te? - fordult a másik, még mindig az ajtóban toporgó vendégünkhöz, aki egy hasonló cédulát szorongatott.
- Cecily Hale. Különleges képesség: elbizonytalanítás. - olvasta fel. - De én sem emlékszem semmire.
- Minden baikla-csapatban van egy tag, aki elveszíti az emlékezőtehetségét. - magyarázta Hannah. - Mi kettőt kaptunk. Gyertek.
Mindkét lány kapott egy-egy széket és leültek.
- Van egy rossz hírem. - vett mély lélegzetet Hannah. - A teljes baikla-csapat a harc kezdetét jelenti.

9. fejezet

Sziasztok :)
Itt is van az új rész, remélem, tetszeni fog :)
Köszönöm szépen a kommentet (nagyon örülök, ha leírjátok az észrevételeiteket!), válaszoltam is rá :)
Ami ezt a fejezetet illeti, nekem ez az egyik kedvenc részem a történetből, nagyon jó volt írni! :) Kicsit rövid, de a hangulatát nagyon szeretem :)
Mivel a következő már a tizedik rész lesz, a kerek szám örömére azt igyekszem a következővel együtt hozni!:)
(Ez nekem nagy szám, egy blogommal sem jutottam még el idáig...nem vagyok egy kitartó típus, de ezt a történetet imádom írni :) )
Nem is húzom tovább az időt ( így is maratoni hablatyot kaptatok...), jó olvasást! :) ♥
xoxo
Zs

- Itt vannak. - Nem kellett alany a mondatba, tudtam, hogy kikről beszél - De valamelyik beengedett a fejébe. -suttogta döbbenten.
- De akkor meg kell bíznia benned! Tehát ismer... Nem tudod kideríteni, hogy ki az?
- Megnézem az emlékeit...  Nagyon furcsa ez az egész... Csak olyanok fejébe szoktam belelátni, akiébe akarok. Az övébe nem akartam. Szinte hozzámvágta a támadásról szóló terveiket. - Magyarázta, miközben a tekintete már a semmibe révedt, így tudtam, hogy megint sikerült bejutnia az ismeretlen buruk fejébe. - Claire... -suttogta elhaló hangon és könnyes szemmel nézett rám. -Annyira sajnálom!
Kellett pár perc, hogy felfogjam a mondat értelmét. Csak magam elé meredtem és szünet nélkül ráztam a fejem.
- Nem. Nem lehet ő. Nem lehet buruk. Nem lehet ellenem.
- Nincs ellened. - Jelent meg egy halvány mosoly Emily arcán. Meglepetten kaptam fel a fejem. - Meg akar védeni.
- De buruk! Én pedig baikla.. ez így nem megy... Legalábbis nem most... Talán a harcok után, ha minden elcsitul... Nem védhet engem... Az életét kockáztatja... - Hebegtem összefüggéstelenül.
- Azt hiszem, többet érsz neki, mint az élete. - Emily szavainak hatalmas súlya volt. De tudtam, hogy komolyan beszél. És azt is, hogy látja Chris gondolatait. Tehát nem is alaptalanul. - Gyere, A barátod küldött egy erdőtérképet gondolatban... - kuncogott Em - Menjünk vissza a kunyhóba.
Szó nélkül követtem a nedves avaron. Nem tudtam megszólalni. Veszélyben volt az életem, nagy veszélyben. A tűzzel játszottam. Tudtam, hogy nem lehetetlen a buruk-baikla kapcsolat, utánaolvastam, mikor megtudtam, ki vagyok... de sosem gondoltam volna, hogy pont én leszek az egyik kivétel. És én nem akartam átállni. De tudtam, hogy valamelyikünknek át kell. De végülis nem biztos, hogy túléljük a harcot, szóval...
Az út élesen jobbra kanyarodott, a kanyar után pedig megláttuk a kunyhót. Furcsa módon most nem volt kellemes hatással rám, úgy éreztem, hogy ahogy közeledem hozzá, úgy távolodom el Christől és a gondolataitól. Ahogy a kunyhó közelébe értünk, éles fájdalom nyilallt a fejembe. Ezzel egy időben egy árny kilépett a fák közül. Megrémített. Tudtam, hogy buruk. Tudtam a fejfájásból. De ismerte a rejtekhelyünket és mégsem használta ki a lehetőséget. Az árny felénk fordította az arcát, amin így megcsillant a holdfény, láthatóvá téve tökéletes vonásait.
- Chris! - sikkantottam fel és akaratlanul is szaladni kezdtem felé. Abban a pillanatban teljesen mindegy volt, hogy mik vagyunk pontosan. Nem léteztek burukok, baiklák, nem volt ott az erdő, nem volt ott Emily. Csak Chris volt és én, aki eszeveszett iramban futottam felé. És rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy milyen harcok vannak éppen, mi sosem  leszünk egymás ellen. Először megrémült és el akart menni, de valamiért mégis a maradás mellett döntött. Kitárta a karját így felfogva a lendületemet. A karomat szorosan a dereka köré fontam és úgy kapaszkodtam belé, mint egy gyerek.
Egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Kisimított egy rakoncátlan tincset a szememből és az arcomat a két keze közé fogta.
- Kérlek, soha többet ne gyere be a sűrűbe. - A szeme tele volt aggodalommal és gondoskodással - Fogalmad sincs, milyen veszélyes. Szinte belesétáltatok a tanyánkba...
- Hányan vagytok?
- Utálom, hogy áruló lettem... de ha ezzel meg tudlak védeni: velem együtt heten.
A vállába fúrtam a fejem és abba kuncogtam bele:
- Mint a gonoszok?
- Mint a gonoszok. - Mosolyodott el ő is.
- Kérlek, ne hagyj itt - néztem fel rá könyörögve.
- Claire - suttogta - értsd már meg, hogy halálos veszélyt jelentek rád nézve.
 - Nem. A többi hat buruk igen. De te nem. És ha te itt vagy velem, még ők sem.
- Claire... Olyan dühös voltam magamra, hogy azt hittem, téged utállak. Majdnem megöltelek. - Mondta lehunyt szemmel és láttam, hogy borzasztóan utálja ezért magát.
- Ma pedig megmentetted Em életét is és az enyémet is.
- Szörnyen makacs vagy - nevetett és újra magához szorított. Meseszép pillanat volt, de tudtam, hogy nem tarthat sokáig. Igyekeztem minél inkább magamba szívni a hangulatot.
- És most mi lesz? - néztem fel rá.
- Nem tudom. A legjobb az lenne, ha távol tudnád magad tartani tőlem.
- Akkor kérem a B tervet.
- Nincs B terv.
Szomorúan nézett le rám, én pedig éreztem, hogy egy kövér könnycsepp végigszalad az arcomon.
- Nem fogadom el az A tervet.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld, hanem oldjuk meg! Együtt meg tudjuk oldani!
- Claire. Nekünk nincs "együtt"-ünk. Mi egymás ellen lettünk kitalálva.
- És mégis egymásnak.
- Nem. Ez csak a mi bolond mazochista jellemünk miatt van. - nevetett fel keserűen.
- Nem tudlak manipulálni. Nekem olyasvalakit kellett találnom, aki magától szeret.
- Szóval én szeretlek? - nézett rám huncut mosollyal. Én csak elnevettem magam, rosszallóan megráztam a fejem és újra átöleltem.
A kis faház ajtaja hirtelen kivágódott és Hannah rontott ki rajta.
- Claire! Hol a francban voltatok?! El tudjátok képzelni, hogy aggódtunk?! Mi lett volna, ha két baikla még a csata előtt meghal?!
- Akkor még mindig többen lettetek volna, mint a burukok. - szakítottam félbe.
- És ki az, akit idehoztál a titkos bázishoz ölelgetni?
Chris mosolyogva odalépett Hannah elé és kezet rázott vele.
- Chris Ellwood. Nagyon örülök.
- Nem lettem okosabb.
- Ja, persze. Buruk vagyok. Elnézést.
Hannah kifejezéstelen tekintettel meredt Chris arcába.
- Nem érzem az energiáidat. - suttogta.
- Jaj, milyen illetlen vagyok. Chris Ellwood, buruk, különleges képességem a mentális képességek elleni védőburok. - nevetett - Ja, és undorító áruló.
- Claire! Te idehoztál egy burukot! - meredt rám Hannah.
- Ó, jöttem én magamtól is! Hát ilyen szerencsétlennek nézek ki? - kérdezte Chris lebiggyesztett ajakkal. Kezdte egyre jobban élvezni a játékot.
Én mosolyogva figyeltem a jelenetet, az időközben mellém lépő Emily viszont korántsem találta olyan viccesnek. Finoman megérintette a vállam és csendesen csak annyit mondott:
- Megint kizárt a fejéből. Talán nem is olyan nagy áruló.
Dühösen fordultam felé.
- Idejött egyedül tizenegy baikla közé! Könnyedén megölhetnénk. De ő egyedül jött, mert bízott bennünk. A legkevesebb, hogy mi is megbízunk benne!
- Ha megölnénk, elindítanánk a háborút. És tudja, hogy azt nem akarjuk.
- És a terveik? Megmutatta neked őket!
- Azok is simán lehetnek kamuk. Nem tudhatjuk, hogy nem hazudik-e...
Hannah és Chris felé néztem. Már kezdett elcsitulni a civakodásuk. Chris felnézett és mosolyogva intett a fejével, hogy menjek oda. Legszívesebben megint szaladtam volna, de zúgott a fejemben, amit Em mondott. Továbbra is rendíthetetlenül bíztam Chrisben, de tudtam, hogy Emily a félelmeit megosztja majd a csapattal. És féltem, hogy eltiltanak tőle. Lassan odasétáltam és megálltam mellette.
- Bocsi, szünet - emelte fel a kezét Hannah felé, aki megállás nélkül faggatta. Megfordult, és a lányoktól kicsit távolabb vezetett. Szembefordult velem, két kezét a derekamra csúsztatta. Homlokát az enyémnek döntötte és mélyen a szemembe nézett.

- Vissza kell mennem. - suttogta - Már keresnek. Gondolatban tudunk kommunikálni és már ordítoznak...
- Emily nem bízik benned. - mondtam gondterhelten.
- De te igen?
- Én igen.
- Akkor jó. A többi nem számít.
- Nem fogják engedni, hogy együtt legyünk. - mondtam a sírás határán.
- Nem érdekel. Megoldjuk. Mindent megoldunk együtt.
- Együtt? - kérdeztem mosolyogva. Nemrég még én mondtam ugyanezt és ő tartotta lehetetlennek. Most már mind a ketten hittünk benne.
- Együtt. Csak ne lássalak sírni. Olyankor mindig késztetést érzek, hogy megcsókoljalak...-fintorgott huncutul.
- Brühühü - jelentettem ki nem kifejezetten élethűen.
- Csibész vagy! - nevetett, de lehajolt és egy puszit nyomott a számra. - Együtt. - fonta össze ujjainkat.
- Együtt - mosolyogtam, és szorosan hozzábújtam. - Ismered a Csillagainkban a hibát? Nekünk az együtt lehet az okénk..
- Most nem kifejezetten értettem, amit mondtál... De amúgy ja. Mindig azt olvasgatom elalvás előtt és romantikus helyzetekben mindig van valami nyálas szövegem - felelte nevetve.
- Hé, nem vicces! Az egy nagyon jó könyv!
- Majd feltétlenül elolvasom. - nevetett, de nem láttam lehetetlennek, hogy tényleg megteszi. - Mennem kell, különben idejönnek. De még találkozunk - borult el az arca.
- Rendben. Bízom benned.
Halványan elmosolyodott, erősen magához szorított majd elengedett és szó nélkül elsétált. Néztem a hátát, ahogyan egyre messzebb kerül tőlem. Még akkor is bámultam a rengeteget, mikor már nem látszott.

Új szereplők

Sziasztok :)
Mivel elég sok új szereplő jelent meg a történetben, időszerűnek éreztem egy újabb szereplős részt. Remélem, így könnyebben átlátható lesz, és azt is, hogy az egész történet az! Én nagyon igyekszem... :D
xoxo
Zs

Hannah Lee
Baikla, képessége: energiaátadás és -elszívás.
Ambíciózus, vezetésre született.

Leo Davis

Baikla. Vidám természetű, bolondos, de gondoskodó típus.

Sarah Jones

Baikla, képessége: időmegállító búra

Mosolygós, csendes, visszahúzódó lány.

Anne Freese

Baikla. Társaságban könnyen feloldódik, könnyen talál új barátokra. Szerény, kedves természetű.

Harry Cook

Baikla, képessége: gondolatátvitel. Rámenős, néha bunkó, de legbelül nagyon érzelmes típus.

 Persze ez csak az, ahogyan én képzelem el őket, nem kell rám hallgatni, a Ti fejetekben úgy éljenek, ahogyan Ti szeretnétek! ;)

8. fejezet

Sziasztok :)
Ez most egy kicsit rövidebb rész lett, de így is nagyon eseménydús... Remélem, tetszeni fog :)
Mialatt írtam, én ezt az egy számot halgattam, szerintem a hangulata nagyon illik ehhez a részhez, ha gondoljátok, hallgassátok az olvasása alatt :)

Jó olvasást! <3
xoxo
Zs

- Várok. - mondta mélyen a szemembe nézve.
- Nem tudom, hogy ez miért zaklatott fel így, de biztosíthatlak, hogy Leo csak egy jó barát. Kérlek ne haragudj emiatt! - kezdtem. Éreztem, hogy elvörösödöm és egyre inkább össze-vissza beszélek. - Persze nem tudom, hogy miért én kérek bocsánatot. Elvégre előtűntél a semmiből. Ott voltál, mikor összetörtem, legalábbis azt hittem, hogy az összetörés. Vigasztaltál és a gyengeségemet kihasználva megcsókoltál, majd eltűntél. Ma reggel el akartál ütni, aztán idejöttél az osztályba, hogy egész nap tudomást se vegyél rólam, de mikor egy barát ájultan összekapar, akkor szinte nekiugrasz a torkának. És erre én kérjek bocsánatot!
- Nem értesz te semmit. - szűrte a fogai között.
- Nem. Tudod mit? Tényleg nem. - Tártam szét a kezem - Úgyhogy megmagyarázhatnád!
- Csak maradj távol tőlem, oké?
- Nem! Gőzöm sincs, miért kéne. Csak magyarázd meg, hogy mi ez! - fúrtam tekintetem az övébe készen arra, hogy használjam a képességem.
- Engem nem tudsz manipulálni. - mondta nyugodt hangon - Épp ezért maradj tőlem távol.
Sarkon fordult és elment.
Ott álltam megsemmisülve, az agyam pedig vadul kattogott. Tud a képességemről. Pedig én is csak ma tudtam meg. Nem, ez nem lehet. Különleges képesség nélkül is lehet manipulálni másokat, biztosan erre gondolt. De mi köze ennek a távolságtartáshoz?
- Minden rendben? - ért mellém Leo és átkarolta a derekam.
- Nem! Semmi sincs rendben! Elment és még én vagyok a hülye! - ugrottam egyet, így szembe kerültem vele és az öleléséből is sikerült kirántani magam.
- Nyugi! Amíg itt vagyok, nem történhet bajod. - mosolyodott el halványan és rájöttem, hogy mi a gond mindennel. Mintha tíz évet öregedtem volna, mióta megtudtam, hogy baikla vagyok. Eltűnt az a fesztelen légkör közülem és Chris közül, egy túl helyes srác kísérgetett lépten-nyomon, aki tegnap még idióta módjára ugrált rám. Valami történt, amiről nem tudok.
- Köszönöm. - mosolyogtam végül vissza rá képmutatóan. Kiléptünk a kapun és mindenki hazafelé vette az irányt.
Este már tudtam, hogy nem kell lefeküdnöm aludni. Inkább csak átöltöztem és vártam a csapatot. Amint fél tizenkettőt ütött az óra, megjelentek az ablakom alatt. Gyorsan kimásztam és tíz perc múlva már tizenegyen baktattunk az erdei ösvényen. Nem sikerült megnéznem, hogy ki az új, hiszen a régieket is alig ismertem. De nem Chris volt. Én hittem benne, hogy baikla, és később még csatlakozik hozzánk. Hinni akartam benne.
A csevegés korántsem volt olyan oldott, mint az első alkalommal, mikor megtettem ezt az utat. Tudtam, hogy történt valami, tudtam, hogy el fogják mondani. Azt is éreztem, hogy ma fogják. Nem tudtam, hogy ennek pontosan örülök-e. Jó lesz tudni, amit már annyian tudnak, de talán jobb volt eddig, hogy felszabadultan nevethettem. Éreztem, hogy a burukok akcióba lendülnek. De hinni akartam, hogy ezúttal még nem a mi területünkön. És nem tévedtem.
- Sajnos van valami nagyon fontos megbeszélnivalónk. - kezdte Hannah az új tag üdvözlése után. - Már nincs túl sok idő addig, míg a támadások ideérnek. Már a legtöbb közeli nagyvárost megtámadták. Nyugat felé haladnak, ilyen iramban egy hét alatt itt lesznek. Szerencsére ez egy kisebb város, így valószínűtlen, hogy az elsők közé vennék. Lesz ez két hét is így, de jobb, ha hamarabb felkészülünk, gyakran változtatnak logikát.
- Eddig is voltak támadások? - kérdezte az új lány elképedve.
- Igen. De eddig nem volt komoly veszély. - Az utolsó két szónál úgy éreztem, mintha tőrt forgatnának a hasamban. Komoly veszély. Még nem tudok semmit. Csak a képességemet fedeztem fel, a harcokról még semmit sem tudok. A csapatnak nincs még meg két tagja. A pánik lassan, de biztosan szivárgott az agyamba és éreztem, hogy négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre átjárja azt. - Ma kicsit tovább fog tartani így a megbeszélés, de Sarah képességét használva ez biztosan nem lesz gond. - folytatta Hannah. Sarah szolidan elmosolyodott, felállt és a kör közepére sétált. Két kezét maga mellé emelte, apró ujjait ökölbe szorította és lehunyt szemmel koncentrált. Egy szappanbuborék szerű búra szállt a teremre. Láthatatlan volt, csak érezni lehetett, hogy ránk telepszik. Az új lány (mint később megtudtam, Annie) szájtátva figyelte a jelenetet. Hannah mosolyogva magyarázta el neki, hogy ez Sarah különleges képessége. Egy búra, amit ha leenged, körülötte nem telik az idő. Mi ugyanúgy tudunk beszélgetni, mozogni alatta, de kívül minden megmerevedik és mozdulatlanul várja, hogy feloszoljon a buborék. Ha kilépsz az ajtón, kilépsz a búrából is. Sorjában elkezdte mondani a különleges képességeket Hannah, végighaladt mindenkin. Mikor hozzám ért, rám mosolygott.
- Ő Claire, tegnap csatlakozott hozzánk. A különleges képessége csak ma derült ki. Manipulálni tudja a körülötte állókat. Szóval vigyázz vele...-nevetett Hannah. Együtt nevettem vele. Ez új volt és viccesnek találtam. Világ életemben törékeny, sebezhető, érzékeny lány voltam, most meg hirtelen már vigyázni kell velem...
"Gyönyörű a nevetésed." - Hasított a gondolataimba egy kellemes, férfias hang. Ijedten felkaptam a fejem és keresni kezdtem a hang tulajdonosát. Mert nem hangosan szólalt meg. A tekintetem Emilyn állapodott meg, aki észrevette ijedtségem és épp a gondolataimban kutatott. Kipróbáltam, hogy pontosan erre az eseményre terelem a képességét, hogy mást ne lásson, ami esetleg nem rá tartozik, de ezt az egyet nagyon tisztán lássa. Azt hiszem, sikerült, mert mikor felemelte a fejét, kicsit csalódott mosollyal nézett a szemembe. Aztán végig a termen, és tekintete megállapodott egy fiún, aki egyenesen engem nézett. Azt hiszem, elég riadtan nézhettem, mert a fiú elmosolyodott, és a mély hangja újra megszólalt a fejemben: "Ijedten is nagyon aranyos vagy. Sajnálom, nem akartam rádijeszteni. Nekem ez a képességem. Gondolatátvitel. De a tieidet nem hallom, nyugi. A turkálás mások reszortja." - Nézett Emily felé, aki dühös arccal felpattant és kiviharzott a helyiségből.
- És íme: a mi kis néma háborúink. - hallottam Hannah vidám hangját. - Emily képessége a gondolatolvasás, Harryé pedig a gondolatátvitel. Úgy tudnak hatalmas vitákat folytatni, hogy nekünk fogalmunk sincs, mi folyik itt.
Harry jót nevetett a magyarázaton és felém nézett. "Nem keresed meg a barátnődet? Most épp azt várja, hogy valaki utánamenjen..."
Na, ez a srác vagy gondolatolvasó vagy nagyon ismerheti Emilyt. Vagy csak okosnak érzi magát. - Gondoltam. Megforgattam a szemem és Em után eredtem. A kis ház hátsó tornácán állt, a korlátnak dőlve és némán bámult bele az éjszakába.
- Em.. - érintettem meg a vállát, mire megpördült a tengelye körül és mélyen a szemembe nézett. A szemei égtek a visszafojtott dühtől.
- Tudom, hogy ő küldött, de felesleges volt idejönnöd. Menj csak vissza hozzá és enyelegjetek tovább némán. Sok sikert és jó szórakozást. Mi, többiek akkor majd megvitatjuk itt a világ sorsát, nektek úgyis fontosabb dolgotok van!
- Em, fejezd ezt be! - rivalltam rá. - Azt sem tudom, ki ez! Én ugyan nem akarok vele "enyelegni", oké? Arról nem én tehetek, hogy benyomta az idióta gondolatait a fejembe! - mondtam bosszúsan, szinte kiabálva.
- Na mondok én neked valamit. - mondta hirtelen jött, vészjósló nyugodtsággal. - Ő nem lehet a tiéd, nem lehet semmi közted és Harry között, megértetted? Én nem lehetek Dave-vel, ő nem baikla. De Harry az. Régen együtt voltunk, és ami olyan jó volt, mint a kapcsolatunk, azt újra át tudnánk élni, ha nem piszkítanál bele. Ott van neked Leo. De neked ő nem elég jó. Oké, én nagyon sajnálom őt, mert őszintén megszeretett téged, de nem kényszeríthetlek arra, hogy valakit szeress. De arra igen, hogy valakit hagyj békén! Harryt hagyd békén! - Vágta a fejemhez, majd tudomást sem véve rólam, elsétált a sűrű felé. Nem tudom, mi volt erősebb bennem. Az, hogy megvédjem a becsületem, vagy hogy megvédjem Emilyt. Talán mindkettő együtt volt olyan hatással rám, hogy leküzdöttem félelmemet a sötét erdővel szemben és utána eredtem. Bár a mozgása sétálásnak látszott, nekem futnom kellett, hogy utolérjem.
- Em, én sem Harryt nem szeretem, sem Leot. Nem tudom, honnan szedtél össze ennyi mindent, nem is teljesen értem azt, amit mondtál. Én Christ szeretem, és tudom, hogy ez valamilyen szinten nevetséges, hiszen alig ismerem, de érzem, hogy soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint őt. Em, ha létezik az igazi, akkor én megtaláltam. És még arra is megvan az esély, hogy baikla! Annyira tökéletes lenne úgy minden! Neked pedig ott van Dave. Szeretitek egymást, akkor legyetek együtt. Nézd, még nem a házasságra kell készülni! 16-17 évesek vagyunk, engedtessék meg nekünk, hogy mást is szeressünk, mint a jövőbeli férjümket! Ráadásul nem is kötelező baiklával házasodni, maximum nem baiklák lesznek a gyerekeid és nem kell majd különféle harcokba mászkálniuk, ha a burukok erre tévednek! - hadartam, mikor végre utolértem és a karját elkapva magammal szembe tudtam fordítani. Láttam Emilyn, hogy először válaszolni akar, mert már nyitotta a száját, de lemerevedett. Óráknak tűnő pillanatok múlva újra megmozdult. Megragadta a karom és maga után húzva elkezdett visszafelé, a kis házikóhoz sprintelni. A nagy sietségben viszont azt hiszem, eltévedtünk, mert az erdő egyre sötétebb lett és egyre idegenebbnek tűnt. Egy biztonságosnak tűnő bokor mögött Emily hangosan lihegve lerogyott a földre engem is lerántva ezzel. Mikor felismerte a helyzetet, gyorsan elengedte a kezem és az arcát a tenyerébe temette. Mikor újra felnézett rám, a tekintete már jóval tisztábbnak tűnt. Rekedtes hangon csak két szót nyögött ki alig hallhatóan, de az erdő hirtelen jött csendjében én még ezt is kiáltásnak éreztem.
- Itt vannak.

7. fejezet

Mivel elkészültem vele, itt a következő rész :) remélem tetszeni fog ;)
A komikat még mindig várom, visszajelzés nélkül nem sok értelme van írnom... A feliratkozást pedig már csak nagyon félve említem meg, de talán az nem annyi idő, mint a komment...
Jó olvasást!♥
Xoxo
Zs

A zaklatottság, amit a mélykék szempárban találtam, ismerős volt. Már nézett így rám tulajdonosuk. De akkor mégis más volt. Akkor magára haragudott, ezt láttam rajta. Most viszont rám. Nem értettem. Mit vétettem ellene? Most ő akart megölni és aznap a stúdióban is ő csókolt meg. Apa félreállt a kocsival és átnézte, hogy nem sérült-e meg. Én is kiszálltam és leültem az árokpartra. A zsálya és margaréta illata összekeveredve, egy nagy émelyítő felhőként telepedett körém. Máskor ez az illatkavalkád megnyugtatólag hatott volna rám, de most csak megfájdult tőle a fejem. Nem hittem el a történteket. Tegnap biztosra vettem, hogy szeret. Annyi érzelem és gyengédség volt abban a csókban, hogy ez nem lehet másképp. Most viszont meg akart ölni. Éreztem a tompa fájdalmat a mellkasomban, amit a kevésbé kreatív emberek szívfájdalomnak hívnak. De ez sokkal több volt annál. Dave volt a szívfájdalom. Az fájt, hogy neki mindig is csak barát leszek. De Chris más volt. Ahogy a karjaiba vont, úgy éreztem, hazaértem. Soha sem éreztem még úgy, mint mikor puha ajkai az enyémekre találtak. Most pedig üres voltam. Milyen jó lenne most a szívfájdalom! Ez sokkal rosszabb annál. A fejem iszonyatosan hasogatott, én pedig dühömben a virágokat kezdtem rugdalni.
- Claire! Kicsim!-fogta meg a vállam anyu.
- Miért akart nekem rosszat?! El akart csapni! - kiáltottam rá anyára.
- Kicsoda? - nézett rám kikerekedett szemekkel. Én csak legyintettem és visszaszálltam a kocsiba.
A terembe beérve csak lehuppantam a helyemre, bedugtam a fülesemet és bömböltetni kezdtem a zenét. Egész reggel rockot hallgattam, ahogy most is. Mióta megtudtam, hogy tulajdonképpen angyal vagyok, van bennem egy kis tiltakozás ez ellen. Fekete farmert viseltem, szürke pulcsit és bakancsot, ezzel is tüntetve a fehér szín ellen. Nem akartam angyal lenni. Ördög sem. Meg baikla sem és buruk sem és semmilyen más, megjegyezhetetlen nevű, maláj mágikus izé sem. Ember akartam lenni.
- Aki nem tud semmiről és csak elszenvedi e történéseket anélkül, hogy befolyásolni tudná.
Tágra nyílt szemmel meredtem Emilyre, aki nevetve lehuppant mellém.
- Na, ne nézz így rám! Nekem ez a plusz képességem. Gondolatolvasás. Az emberekében amikor csak akarok, a -ahogy te mondtad - "mágikus izék"-ében csak ha megbíznak bennem. Úgyhogy köszönöm a bizalmadat - veregette meg a vállam. - Megengeded, hogy mostantól itt üljek?
- Hát... én meg, de itt az a spanyol srác ült, Ladislao.
- Ladislao olasz volt és a múlt héten átköltöztek Írországba. - nézett rám megmagyarázhatatlan tekintettel Emily. - A srác egyáltalán nem bánta, mert szerinte nem fogadtuk be rendesen.
- Basszus.-nevettem fel. - Hát akkor gyere.
- A baiklává válással kapcsolatban amúgy én is így éreztem, mint te most. De hidd el, idővel jobb lesz.- mosolyodott el.
- Minden este erdei faházakban fogok sustorogni?
- Igen - nevetett fel - de ilyenkor nem fáradsz el. Olyan pihentető, mint az alvás. Ez Hanna képességének köszönhető. Képes a közelében lévők pihentségét szabályozni.
- Hanna?
- A lány, aki beszélt neked az egészről. - rajzolt egy kört a levegőbe, majd felpattant, mert megérkezett a terembe az osztályfőnök, utána pedig lehajtott fejjel egy szőke fiú jött.
- Jó reggelt! - rikkantotta mosolyogva az ofő - Már biztosan tudjátok, hogy Ladislao sajnálatos módon már nem az iskola tanulója. - kezdett bele. Itt felhangzott néhány meglepett "nem" és "az kicsoda" , de a tanárnő egy határozott krákogással ellhallgattatott bennünket. - Viszont ez egy népszerű iskola, így nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hely betöltetlenül maradjon. Szerencsére hamar akadt jelentkező, aki meg is felelt az iskola követelményeinek. Ígyhát, gyerekek, bemutatom az új osztálytársatokat.-mutatott a mellette állóra, aki eddig cipője tanulmányozásával volt elfoglalva, ám most felemelte a fejét és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Villámcsapásként ért a felismerés. Erősen meg kellett kapaszkodnom a padban, hogy ne rogyjak össze. A hűvös őszi levegőt hirtelen perzselően melegnek éreztem. A szívem eszeveszett ütemet diktált, gyomromban életre keltek a valaha volt legagresszívebb pillangók és őrült táncot lejtve bosszulták meg, hogy idáig nélkülük éltem. Pilláimat szorosan lezártam, így menekülve a veszedelmes szempár elől, és vártam a végzetemet jelentő nevet, nem hiába.
- Christian Ellwood.-veregette vállon a tanárnő a mellette álló fiút - menj, keress egy helyet és ülj le.
Ez vezényszó volt a vigyázzban álló osztálynak is, hogy leülhetnek, így elhagyhattam magam végre, és lerogytam a székre. Még mindig perzselt belülről a vallató pillantása, amivel fogadott, de ennek ellenére rázott a hideg. Chris megindult a padok között, egyenesen felém. A mellettem ülő Emilyre nézett, majd rám, újra Emilyre, aztán egy gúnyos félmosoly kíséretében lehuppant Em eddigi helyére. Mellém akart ülni. Sokáig tartott, mire eljutott az agyamig. Hihetetlenül féltem tőle. Szerettem, a szó legvadabb és legmélyebb értelmében. És mégis féltem. Túl intenzívek voltak a szemei, túlságosan lángoltak. De a láng mellett volt a tekintetében most is valamiféle lágyság, ahogy rám nézett.
Észre sem vettem, hogy eszmefuttatásom közben a szememet még mindig szorosan lezárva tartom, az ujjaimmal pedig úgy szorítom a padot, hogy egészen elfehérednek. Lassan felnyitottam a szemem és rögtön Chris irányába néztem. Észleltem, hogy engem figyel, de kellett pár másodperc, míg egészen felfogtam az arcára kiülő érzelmeket. Azt vártam, hogy elégedett, öntelt arckifejezés köszön majd rám, de ehelyett csak őszinte sajnálatot láttam rajta. Mikor észrevette, hogy figyelem, megkeményítette az arcvonásait és elkapta a fejét. De volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor mélyen egymás szemébe néztünk. És tudtam, hogy végem.
Emilyre néztem, aki látszólag nem vett észre semmit, de láttam rajta, hogy a Chrissel kapcsolatos emlékeimet nézegeti vissza. A semmibe meredt, és megmagyarázhatatlan érzelmek hada suhant át az arcán. Vártam, hogy rámnéz, véleményt mond vagy csak mosolyog, de egyiket sem tette meg. Ez elég aggasztóan hatott rám.
Egész nap Christ figyeltem. Egyszerűen lehetetlen volt nem arra figyelni, hogy hibátlanul beszél franciául, mesterien focizik és mindenkinél gyorsabban oldja meg a bonyolult matekfeladványokat. Egyszerűen tökéletes volt. De emellett egész nap került és mindenkivel eszméletlen bunkó volt. Túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsem. De talán más megérti. Hihetetlen gyorsan jött az ötlet, szinte még fel sem fogtam, már rohantam Emilyhez, akit kézenfogtam és elrángattam a mosdóba.
- Claire! Clairey! - hadonászott, mikor végre megérkeztünk. - Ez meg mi a franc volt?!
- Furcsa ezt egy gondolatolvasó szájából hallani...-röhögtem fel. Emily viszont csak megcsóválta a fejét.
- Oké, úgyis beszélni akartam veled. Nem tudom, hogy mi volt ez reggel Chrissel.
- Hogy ne tudnád! Láttam, hogy turkálsz...
- Épp ez az. Olyan ideges lettél, mikor megjelent, hogy magyarázatot kellett találnom. Az emlékeidet végignéztem ezzel kapcsolatban, de az érzéseket mindig külön kell feldolgoznom. Az idegesnél tartottam, mikor nem értetted, hogy mit akar a mécseseivel... - vártam, hogy folytatja, de itt félbeszakadt a mondandója.
- És? - sürgettem a folytatást.
- Ennyi. Azóta csak falakat találok a fejedben ezzel kapcsolatban. Ez olyan, mint egy pajzs. Gőzöm sincs, hogy csinálod, de mintha manipulálnád a képességem.
- Manipuláció - suttogtam és a csempének dőlve lecsúsztam a földre. Emily értetlenül nézett rám, én pedig a tenyeremmel újra és újra homlokonvágtam magam. - Em. Megvan a plusz képességem.
Az egész szörnyen ironikus volt. Egy mosdó padlóján ücsörögtem, ahová régen másokat sustorogva, a lebukásveszélytől izgatottan kibeszélni jártunk. Most pedig arról társalgok, hogy a Föld megmentéséért vívott harcban, angyalként manipulálni tudom az embereket.
- Már kicsi koromtól kezdve elértem, amit akartam. Anyáékból mindig pozitív választ csikartam ki, ha kellett valami. Mindig is ura voltam az agyamnak, a legjobban az önuralmamat szerettem magamban. - kezdtem. - Mikor Chris belépett... Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam uralkodni magamon annyira, mint szerettem volna.
- Szereted? - nézett rám megértően Emily.
- Nem. Ez a kifejezés nem elég. Ez az érzés annyira földöntúli, mint mi.
- És amennyire Chris is az. - motyogta.
- MI?! - Néztem rá meglepetten
- Nem látok a fejébe. Tudom, hogy azt akartad kérni, hogy olvassak benne, de nem tudok.
- Tehát ő...
- Félbaikla, félburuk vagy buruk.
- Vagy baikla.
- Nem, Claire. Már aktiválódtak volna a képességei.
- Akkor félbaikla. Te is láttad az emlékeimben, hogyan vigasztalt. Ilyet egy buruk vagy félburuk nem tesz. Pláne nem egy baiklával...
- Claire, ez sajnos egyáltalán nem biztos...
- Ugyanmár! Elegem van a kishitűségedből! - ripakodtam rá és kiviharzottam a helyiségből, hatalmas durranással bevágva magam mögött az ajtót. Az igazgatónő nézett farkasszemet velem.
- Kisasszony! Legyen szíves befáradni az irodámba, elbeszélgetnék magával a nyílászárók használatáról.
- Elnézést kérek...- fúrtam tekintetemet az övébe. Próbáljuk csak ki azt a híres képességet! - Kérem, ezúttal tekintsen el a büntetéstől! Hirtelen dühömben csináltam.
Mélyen a szemébe néztem. Nem tudtam, hogyan kell használni a képességem, így csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Erősen koncentráltam arra az érzésre, amit kiváltottam belőle. Dühös volt és értetlen. Hirtelen az ő szemével láttam, az ő fejével gondolkodtam. Minden erőmet ennek az esetnek az emlékére koncentráltam. A dühét átalakítottam ijedtséggé, az értetlenségét meglepettséggé és igyekeztem még az ezekkel kissé ellentmondásos nyugalmat is betáplálni. Nem tudtam, hogy sikerült-e, de inkább visszaengedtem a gondolatokat, érzéseket és terveket a tulajdonosuknak, aki eddig üres tekintettel meredt rám, most pedig, mintha valaki hirtelen megnyomta volna a play gombot: megcsóválta a fejét, elmosolyodott, és csak annyit mondott:
- Ez volt az utolsó ilyen.
Hátat fordított és elsietett. Nem volt zavart, vagy értetlen, egyáltalán: semmi nyoma nem volt annak, hogy megérzett volna valamit abból, ami történt. Hirtelen óriási fáradtság lett úrrá rajtam, erőtlenül rogytam le a folyosó kövére. Lehunytam a szemem, de éreztem, hogy valaki felemel és elcipel valahova. Éreztem magamon a lehelletét, az izmos karjaival védelmezőn szorított magához. Ajtók nyíltak és csukódtak, végül megálltunk és egy nagyon puha kéz fogta meg az enyémet. Hirtelen mintha áramütés ért volna. A szemeim felpattantak és olyan energikusnak éreztem magam, mint egy egész napos alvás után. Még mindig megmentőm karjaiban feküdtem, mellettem pedig Hanna állt és fogta a kezem. A hirtelen jött energiát legalább már értettem. Elfordítottam a fejem, hogy lássam, ki ölel magához. Egy csodaszép, vidám szempár nézett le rám.
- Látom, szeretsz elterülni... - mosolygott rám.
- Köszi, Leo, de már jól vagyok, abbahagyhatod a fogdosásomat. - nevettem rá.
- Hmm... - hunyorgott - És ha nem akarom?
A hátunk mögül hirtelen egy hangos ajtócsapódás hallatszott. Kiugrottam Leo kezéből, és Chrissel találtam szembe magam.
- Csak tudni akartam, jól vagy-e, de úgy látom, zavarok. - nézett előbb rám, majd Leora gyűlölködve, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Leo időközben hátulról átkarolta a derekam és magához húzott. Kirántottam magam az öleléséből és Chris után futottam.
- Várj! - kiáltottam, mire felém fordult, karba fonta a kezét maga előtt és gúnyos mosollyal várta a mondandómat.